Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
TANULMÁNYOK - Monory Bulcs: Euthanasia — a pro és contra nézetek tükrében
zet terméke. 4 Ezek a megállapítások természetesen igazak és érvényesek a büntetőjogra is, amelynek kapcsolata az erkölcsi normarendszerrel ismert és elismert. A büntetőjog pedig korszakonként és népenként változott, s így természetes az is, hogy az euthanasiát szabályozó tételes rendelkezések szintén igen nagy heterogenitást mutatnak. A jogi szabályozás kezdeti időszakában még nem különböztették meg a praemeditált és nem praemeditált emberölést, nem ismerték ezt az elvi különbséget. Később a tisztultabb jogfelfogás már az említett elvi különbség alapján szabályoz, sőt a jogfejlődés hatására egyre inkább kezdték alkalmazni a szándékosság és a gondatlanság fogalmait, a későbbiekben pedig ismerték már a vétlenség fogalmát is, és egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a cselekmények megítélése terén a motívumokra, az emberi motivációra. Mérföldkő a jogi szabályozás rendszerében a Code Penale, amely az emberölések felosztása és szabályozása tekintetében új rendszert vezetett be. Ennek nyomán a dolosus emberölések közül a gyilkosságot a praemeditációra alapított pozitív meghatározás által emelték ki, míg más részről minden dolosus emberölést, mely nélkülözte az előbbi különös elemet, szándékos emberölésnek tekintettek, akár „felhevülésben", akár anélkül, de mégis előre megfontolva követtek el. Még a Csemegi-kódexként ismert magyar büntető törvénykönyv megalkotása előtt, a XVIII. század második felében bevonult az európai közgondolkodásba az euthanasia Francis Bacon által alkotott fogaima. Bacon úgy fogalmazott, hogy az euthanasia a gyógyíthatatlan beteg halálának meggyorsítását vagy előidézését jelenti a beteg szenvedéseinek megrövidítése céljából. 5 Ily módon a megalkotásra került büntető törvénykönyvünk már alkalmazta — legalábbis részben — ezt az általánosan elfogadott tételt normaalkotása elvei között. Az 1878. évi magyar büntető törvénykönyv a 278. paragrafusában pozitíve meghatározott gyilkosság mellett a 279. paragrafusban a szándékos emberölést mindazon esetekre kiterjesztette, melyeknél a szándék nem volt előre megfontolt, s e negatív meghatározású fogalomból azután a 281. paragrafusban kiemelte az erős felindulásban elkövetett emberölést. Témánk szempontjából különös jelentősége van a „beleegyező megölését" szabályozó törvényi rendelkezéseknek (282. paragrafus). Az emberölés e módját hosszú időn keresztül közönséges gyilkosságnak, vagy —• más törvénykönyvek nézetrendszere szerint — öngyilkosságban való részességnek tekintették. E nézetkülönbség kevés jelentőséggel bírt addig, amíg az öngyilkosság is büntetendő cselekmény volt. Később azonban Ulpián szavait: „Volenti non fit in iuria", akként magyarázták, hogy az egyén minden jogáról, tehát életéről is lemondhat, s ez esetben kétség merül fel aziránt, vajon ilyen esetben büntetendő-e az elkövető. A törvényhozói megoldások jelentős eltéréseket mutatnak. Az olasz kriminalisták úgy fejtették meg a kérdést, hogy Ulpián tétele csak a vagyoni jogokra vonatkozik, s nem terjed ki a személyiség alapjogaira, s különösen nem az életre, amelyről mint állami jóról az egyes egyén nem mondhat le. Azonban ez az érvelés, míg utóbbi tételét puszta feltevésre alapította, az élethez való jog elidegeníthetetlenségének proklamálása által még korántsem jelölte meg a pozitív alapot, melyen a beleegyező megölésének büntethetősége nyugszik. Azáltal, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a megölt beleegyezésének momentumát, ezáltal arra az eredményre vezetett, hogy az ilyen esetek is közönséges gyilkosság gyanánt büntetendők. A törvényhozások egy része tehát — így pl. a Code Penale és a porosz bűntető törvénykönyv — nem is intézkedtek arról, hanem az egyes előforduló esetekben a gyilkosságokra vonatkozó szakaszokat alkalmazták. Ebből azonban sok igazságtalan 4 L. részletesebben: Engels F.: Anti-Dühring. Bp. 1979. 93-95. 5 A fogalmat idézi: Horváth Tibor: Euthanasia — az orvosetika és a büntetőjog dilemmája. Magyar Tudomány 1973. 10. 644.
