Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 93-96. (Budapest, 1981)
TANULMÁNYOK - Kempler Kurt: A magyar kereskedelmi tengerjáró hajók kötelező egészségügyi felszerelése a századfordulón
ugyancsak a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter 1887. április 15-én kelt 13.590. sz. rendelkezése, amely az elmúlt több mint egy évtized fejlődését a hajókon kötelezően készletben tartani rendelt gyógyszerek, orvosi műszerek és gyógyászati segédeszközök tekintetében érvényesítette, és ennek megfelelően a régi mellékletet hatályon kívül helyezve, új cikklistát írt elő. Az egyre gyorsuló fejlődés következtében azonban már néhány év múltán újra időszerűvé vált az idevágó rendelkezések módosítása. 1892. november 1-i kelettel [3] a Kereskedelmi Minisztérium átiratot intézett a belügyminiszterhez a kereskedelmi hajók gyógyszerszekrényeibe felveendő új szerek és „műeszközök" ügyében. Utalt arra, hogy „a volt földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. minister" 1887. április 15-én 13.590. sz. alatt kiadott rendeletéből több ismert házi gyógyszer helyett korszerűbbek szükségesek, de azoknak „sem alkalmazását, sem hatását a hajókapitányok nem igen ismerik". Ezért a fiumei tengerészeti hatóság útján a hajók gyógyszerszekrényeibe felveendő gyógyszerek és műeszközök új jegyzékét a hozzájuk tartozó használati utasítással együtt kidolgoztatta, és a „Népszerű utasítás" tervezetével együtt megküldte a belügyminiszternek, mint az egészségügy felett felügyeletet gyakorló tárca vezetőjének, azzal a kéréssel, hogy azt „szakszerű szempontból átvizsgáltatni és netán fenforgó [sic!] észrevételeit" közölni szíveskedjék. Az új, módosító rendelet kiadása azonban váratlan nehézségekbe ütközött. Az Országos Levéltárban terjedelmes aktacsomag [4] őrzi azt a színfalak mögött játszódó eseményt, amely elsősorban a hajókon történő laikus orvoslás korabeli színvonaláról nyújt áttekintést, ugyanakkor híven tükrözi azt a közjog-centrikus szemléletet, amely a külsőségekben, a formai megnyilvánulásokban igyekezett a nemzeti érdekeket és érzéseket kifejezésre juttatni még a jelentéktelen, a tartalmi szempontból elhanyagolható lényegtelen kérdésekben is. ÖSSZEFÜGGÉS AZ 1892. ÉVI KORMÁNYVÁLSÁGGAL A rendelkezés kiadásának elsődlegesen az volt az akadálya, hogy a belügyminiszteri szék éppen ekkor cserélt gazdát. A már harmadik éve kormányon levő gróf Szapáry Gyula miniszterelnök — egyben belügyminiszter — az egyházpolitikai küzdelmekben alulmaradt saját kormányának haladóbb felfogást képviselő tagjaival szemben; a maga részéről nem sietett a polgári házasságot törvénybe iktatni. E tekintetben élvezte a mélyen vallásos Ferenc József támogatását is. Az 1867. évi kormányzás negyedszázados jubileumának nagy pompával ünnepelt külsőségeit — amikor röviddel később a „szék- és főváros" rangjára emelt Budapest díszpolgárává választotta a Torinóban élő Kossuthot — Szapáry alkalmasnak találta a nagy összebékítés demonstrálására: a 48-as honvédség dicsőségét megörökítő új emlékmű megkoszorúzásának tervét összekötötte a Hentzi generális szobra előtti hasonló tisztelgéssel. A közvélemény azonban mélyen felháborodott: az aktust a honvédhősök emléke meggyalázásának tekintették. Ennek a balul sikerült tervnek a nyomán kényszerült Szapáry november elején lemondásra. Az új kormány 1892. november 17-én lépett hivatalba, elnöke Wekerle Sándor, az ország első polgári származású miniszterelnöke. A belügyi tárcát a mérnökből, közlekedésügyi szakemberből kiemelt Hieronymi Károlyra, bízta [5].
