Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 93-96. (Budapest, 1981)
TANULMÁNYOK - Kempler Kurt: A magyar kereskedelmi tengerjáró hajók kötelező egészségügyi felszerelése a századfordulón
A „KÖZJOGI" VÁLASZ A Belügyminisztérium válasza november 26-án kelt [6], tehát alig 9 nappal azután, hogy új gazda foglalta el a miniszteri bársonyszéket. Az átirat viszonylag rövid : az aktákat visszaküldte, „miután a szóban levő utasítás idegen nyelven van szerkesztve". A belügyminisztérium szükségesnek látta, hogy a fiumei tengerészeti hatóság által „az állam hivatalos nyelvén" megszerkesztett ügyiratot terjesszenek fel jóváhagyásra. Kilátásba helyezte, hogy ez esetben az Országos Közegészségi Tanács szakvéleményét szándékozik: bekérni. A Kereskedelemügyi Minisztériumban egy miniszteri tanácsos aláírásával már 1893. január 26-i kelettel [7] megküldték a tervezet magyar fordítását. Az ügyirat szokatlanul lassan, csak február 5-én érkezett meg a Belügyminisztériumhoz, ahonnan azt az OKT elnökének továbbították azzal, hogy szakszempontból felülvizsgálva véleményüket közöljék. A minisztérium kérte a tanács állásfoglalását a kereskedelmi minisztériumi átiratban szereplő fakultatív kiegészítő felszerelés, ill. gyógyszerek tekintetében is. Az átirat ugyanis utalt arra, hogy „a hajókapitányok nincsenek gátolva abban, hogy más gyógyszereket is, ha ezeknek hasznát venni tudják, magukkal vihessenek". Időközben 1893. március 9-i kelettel [8] a kereskedelmi miniszter megsürgette az intézkedést, utalva arra, hogy „az osztrák kereskedelemügyi minister úr ezen ügyre vonatkozó elhatározásom közlését már megsürgette". A belügyminisztérium a sürgetést március 25-i kelettel [9] az OKT-hoz továbbította. Itt álljunk meg egy pillanatra. Az „idegen nyelv" természetesen német volt ; az ügyirat e címen érdemi intézkedés nélkül történt visszaküldése pedig hazafias célzatú tett. A Belügyminisztériumban ezt nyilván más felfogásban értékelték, mint a Kereskedelmi Minisztérium szükségképpen nyitottabb szellemében. De emlékeztetek arra is, hogy az ügyet elindító aktában semmiféle említés nem történt arról, hogy itt eredetileg az osztrák kereskedelmi miniszter kezdeményezéséről van szó, sem pedig arról, mintha a magyar Kereskedelmi Minisztériumban felismerték volna az orvostudomány haladását, amire pedig oly szívesen hivatkoztak. Ha ezt összevetjük azzal, hogy Ausztriában 1889-ben jelent meg a VII. Osztrák Gyógyszerkönyv, felváltva az 1869 óta érvényben levő Vl-at, akkor még nyilvánvalóbbá válik az, hogy milyen lényegtelen kérdésként kezelte a hajózás egészségügyét a mi Kereskedelmi Minisztériumunk. Hazánkban ugyanis az 1869. évi Osztrák Gyógyszerkönyvnél amúgy is korszerűbb 1871. évi Magyar Gyógyszerkönyvet egy évvel korábban: már 1888-ban felváltotta a következő kiadás; ily módon — ha önálló lépésről lett volna szó — már 1889ben kellett volna kezdeményezőleg fellépni. Persze, a tétel meg is fordítható: az egészségügyért felelős Belügyminisztérium figyelme sem terjedt ki erre a területre. AZ ORSZÁGOS KÖZEGÉSZSÉGI TANÁCS ÁLLÁSFOGLALÁSA Az OKT 1893. április 4-i kelettel küldte fel véleményét [10] a Belügyminisztériumnak. Ebben kifejtette, hogy az utasítás „átdolgozása szükséges volt egy részt a fordításnak sarkalatos hibái, más részt pedig a szakszempontból megkívántatott változtatások" miatt. A Tanács állást foglalt amellett, hogy csak az utasításban szereplő cikkek legyenek készletben a kereskedelmi hajókon, mivel „a feleslegeket ezen utasításból kihagyván, a szükségeseket abba felvettük". Maga a „Népszerű utasítás" [11] a következő:
