Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)
PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pisztora Ferenc: A schizophrenia és a paranoid kórformák gyógyítási kísérletei a Monarchia korabeli Magyarország különféle psychiátriai intézményeiben
Mindezek alapján először is megállapítható, hogy 1867 és 1918 között sem az orvosi, sem az ápolói létszám messze nem volt kielégítő, s az utóbbiak minőségi tekintetben is alig, vagy egyáltalán nem ütötték meg a szükséges mértéket. 100 A gyógyszeres therápia 1900-ig — de jórészben azután is — a Lipótmezőn főleg ópium és ópiumderivátok, brómkészítmények, sulfonál, chloralhdydrát alkalmazásában állott. Hyoscint és Scopolamint csak a századforduló után gyártottak. A Pravaz fecskendő általános alkalmazása és elterjedése is csak a későbbi évekre esik. 1900 előtt fürdőket csak tisztasági célból vettek igénybe. A prolongált fürdők 1896-tól honosodtak meg. Ha a beteg „ágy vagy fektetőkúrára" sem nyugodott meg, akkor alkalmazták nála a Graeffenberg-íéle nedves bepakolást. Bolya Károly 1900tól 1905-ig tartó igazgatása alatt méginkább kiterjesztette a tartós fürdők alkalmazását, miután szerinte ez a legjobb megnyugtatószer a korabeli elmegyógyászatban. (A tartós fürdők a leírások szerint még a harmincas években is használatban voltak kádfürdők formájában!) Niedermann Gy. igazgatásához fűződik a kényszereszközök mellőzése 1884-től, majd pedig a kényszerzubbony használatának végleges megtiltása ugyanebben az évben. Olaszországi tanulmányútjáról hazatérve vezette be a Neisser-(é\e fektető kezelést, majd utána, ha megnyugodott a beteg, következett a Simon-iéAe munkatherápia az osztályon belül vagy kívül. (A nők részére mindenekelőtt a kézimunka, a varrás.) Míg a tbc- és halálozás 1895-ig 27—29%-os volt, a padlózat kicserélése, s padlóviasszal való bevonása után 6—7%-ra csökkent le. Kondrád J. igazgatása alatt (1905—1910) szüntették meg a sötétzárka és a cellarendszert, s szervezték meg a pensio-osztályt az első emeleten. Továbbá, az arra alkalmas betegeknek biztosította az osztályon kívül, az intézet területén vagy környékén való tartózkodást, amit főleg a férfiak szerettek meg. A nyugodt betegeket kiterjedtebb mértékben igyekezett foglalkoztatni a különféle műhelyekben, az értelmesebbeket pedig irodai munkában. Oláh G. vezetési időszaka (1910—1924) viszont úgy a munka-, mint a szociotherápia 107 igazi kibontakozását jelentette. Hasznos műhelyeket állíttatott fel: jéggyárat, pékműhelyt stb. Azon törekvésétől vezérelve, hogy az elmegyógyintézet börtönszerű jellegét kívül és belül egyaránt eltüntesse, parkosíttatott, uszodát, teniszpályát, télikertet és kis színpadot csináltatott, a pensio osztályon a nők részére szalont rendezett be zongorával, a férfibetegeknek pedig társalgót. Hetente egyszer katonazenével szórakoztatta a betegeit. A központi fűtés bevezetése és a konyha modernizálása is az ő nevéhez fűződik. „grófi ellátást követelt". Elsősorban testi állapotának kisebb-nagyobb változásai, s az alkalmazott gyógyszerek (pl. vérzés után erősítő bor és borleves, s hideg borogatás a fekélyére stb.) decursálva vannak. B Nóvák E. (1905) referátumában a négy állami elmegyógyintézet ápolói létszámára a következő statisztikát hozza 1903-ból: „Lipótmezőn van: 1161 elmebeteg mellett 129 ápoló; Angyalföldön 342 mellett 43, Nagy Szebenben 414 mellett 57, Nagy Kallóban 338 mellett 35.. . holott átlag minden 3—4 betegre kell 1 ápolót számítani. . ." 17 A Monarchia időszaka alatt az állami elmegyógyintézetekben a lipótmezőin kívül csupán a nagykálióiban tudunk szociotherápiás kezdeményezésekről. Gajdos B. (1973) a nagykállói intézet történetét 1895-től 1972-ig feldolgozó remek kéziratában tesz említést az ottani évenként megrendezett és a környező vidéken híressé vált „bolondbálokról", melyekre főleg a nőbetegek készültek fel nagy alapossággal és amelyek alkalmával cigányzenekar szolgáltatta a tánchoz a muzsikát.
