Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pisztora Ferenc: A schizophrenia és a paranoid kórformák gyógyítási kísérletei a Monarchia korabeli Magyarország különféle psychiátriai intézményeiben

hypothézissel, vezetékzavarokra, hibás képzettársításra vezetnek vissza. . . A vesanus téveszméit sem elenyésztem, sem táplálni közvetlen úton nem lehet. Egyáltalán nagyon kifejezett paranoia formáknál, hallucinatiók és téveszmék szorosan kapcsolt rendszerével vajmi kevés az, amit a pszichotherapia mai állása mellett elérhetünk. A féladat itt inkább a szociabilitás visszaszerzése, bizonyos óvatosság és önkritika beoltása a betegbe, mellyel azután hosszabb ideig mint psychikus védkötéssel járhat a társadalomban. Ilyenféle esetek a szerelmi vonatkozású paranoia formák, egyes perlekedést' alakok, sőt üldöztetést' formák is. Ezen betegek egy elmeorvoslási turnus után gyakran igen jól tartják magukat sok ideig, különösen ha az általános egészségi viszonyukat sikerült fel

ja vi tanunk. "

33 E lényegében kedvezőtlen prognózis dacára is a gyógymódok széles arzenálját alkalmazták elmegyógyászaink a Monarchia fél évszázadot felölelő egész időszaka alatt, jóllehet ezen kórformák viszonylatában szinte kizárólag csak a tüneti kezelésre szorítkozva, s megmaradva az „intézeten belüli" reszocializáció és rehabilitáció kereteinél. /. Az általuk használt therapiás módszerek közül első helyen az ilyesfajta betegek gyógyító célzatú elkülönítését, lehetőség szerint megfelelő körülmények között való intézeti elhelyezését kell megemlíteni. E téren a korabeli psychiáterek normái és igényei sok esetben meghaladták a ténylegesen rendelkezésükre álló lehetőségeket. Az elkülönítés mindenekelőtt a beteg és a társadalom biztonsága érdekében szükséges. Salgó J. (1899) szerint „nincsen önmagára és környezetére veszélyesebb elmebeteg, mint a tébolyodott." Főképpen üldöztetési, befolyásoltatási, mérgeztetési vagy kínzatási téveszmék fennforgása esetén lát komoly suicid veszélyt, de megjegyzi, hogy az üldözöttből könnyen kegyetlen üldöző, közveszélyes támadó is lehet.

31 Oláh G. (1903) szerint mindenkor szem előtt tartandó, hogy „egyes vesanusok par excellence" közveszélyesek. Közveszélyesek közvetlenül téveszméikből kifolyólag. Mások ellenben folytonos fenyegetődzéseik dacára a legártalmatlanabb emberek a világon.

35 Schwartzer F. (1858): az „értelemzavarodás nélküli őrültség" eseteiben csak akkor tartja szükségesnek az intézeti elhelyezést, „ha a beteg oly heves dühösségi kitörésekre hajlandó, hogy magának, s másoknak ártalmára lehetne. . ."

36 Moravcsik E. E. (1897) másrészről arra szólít fel, hogy „... ne küldjük tébolydába a nyugodt nagysági és vallásos tébolyodott ságbem szenvedőket."

31 De az elkülönítésnek — mely nem tévesztendő össze az elszigeteléssel — kifejezett therapiás haszna is van. Oláh G. idevonatkozólag a következőket írta: „Amíg az elszigetelés a desocializálás veszedelmes eszköze, addig a szeparálás hatalmas elmeorvosló factor."

38 Ugyancsak erre hívta fel a figyelmet 1903-as monográfiájában: „Miután a téveszmék tárgya mégiscsak a környező külvilágból kerül ki, prophylactice megkísérelhető az egyénnek rendes környezetéből való kiragadása és teljesen új viszonyok közé való áthelyezése..."

3

^ Salgó J. (1899) az intézeti kezelés gyógyhatását 33 Oláh G.: i. m., 101—109. 34 Salgó J.: i. m., 308. 36 Oláh G.: i. m., 112. 36 Schwartzer F.: i. m., 142. 37 Moravcsik E. E. : i. m., 520. 38 Oláh G.: Az elmebetegkezelés újabb elvei. In: Az 1902. évi Második Országos Elmeorvosi Értekezlet Munkálatai. Budapest, 1903, 126. 39 Oláh G.: i. m., 69.