Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pisztora Ferenc: A schizophrenia és a paranoid kórformák gyógyítási kísérletei a Monarchia korabeli Magyarország különféle psychiátriai intézményeiben

A többsíkú, komplexebb és átfogóbb aetiológiai szemlélet kezdetei mindenesetre már feltűnnek Esquirol J. E. Z).-nek („Die Geisteskrankheiten in Beziehung zur Medizin und Staatsarzneikunde." Deutsch von Bernhard, 1838.) egy, a lelki betegségeket előidéző különféle okok gyakoriságát feltüntető táblázatában. A kizárólag saját megfigyeléseire támaszkodó ezen összeállítás adatai szerint 681 esetben lelki befolyás, 367-ben testi betegség vagy károsodás, s 337-ben örökletes tényezők voltak a vizsgált elmebetegségek kórokozói. A múlt század második felében azután — Schipperges H. ( 1977) értékelése szerint — már megjelennek azok a kiemelkedő psychiater egyéniségek, akik a lelki élet egyes jelenségeivel, tüneteivel vagy a különböző testi megnyilvánulásokkal csupán mint részjelenségekkel foglalkoztak, s mindig is csak mint részszempontokat emelték ki azokat, anélkül azonban, hogy a mögöttük rejlő anthropológiai összképet valaha is szem elől tévesztették volna. Ezt az elvet követték úgy diagnosztikai tevékenységükben, mint therapiás előírásaikban.

10 által korábbi életszakaszában elkövetett morális eltévelyedések változatos fajtái fedezhetők fel, így végső soron minden elmebetegség legmélyebb oka az egyén erkölcsi kisiklásában, bűnösségében keresendő.) Természetesen Heinroth J. Chr. Aug. moralizáló szemlélete a lehetséges lélektani kórokoknak csupán egy kisebb hányadát foglalta magában, nevezetesen azokat, amelyek valamilyen etikai deviációval, kisiklással kapcsolatosak. Ezeken kívül még számos másféle psychológiai ok és ártalom szerepelhet az aetiológiai spektrumban: így pl. házi gondok, vagyonvesztés, elhanyagolt nevelés, boldogtalan szerelem, megsértett önszeretet, honvágy, be nem teljesült remények, halálesetek, politikai felzaklató események, túlfeszített tanulás, játékszenvedély, túlhajtott vallásosság stb., de akár nagy összegű lottónyeremény, szokatlanul eredményes pályafutás, nem remélt szerelmi vágyak hirtelen való beteljesülése stb. is. Ideler K. A. (Der Wahnsinn in seiner psychologischen und sozialen Bedeutung, 1818.) pl. a boldogtalan, szerencsétlen szerelem kóroki jelentőségét így méltatja : „Aki nem tanult meg a női szívekben olvasni eléggé ahhoz, hogy felismerje azt a rettenetes szerepet, amelyet azokban a viszonzatlan, boldogtalan szerelem, a féltékenység és a hiúság játszanak, valamint, hogy megértse azon összefüggéseket, amelyek az ilyesfajta lelkiállapotok és a menstruáció zavarai, a különféle idegbetegségek és a tuberkulózis, a hektika összes halálos kimenetelű formái között szükségszerűen fennállónak, — annak a számára mindezen makacs, gyakran igen veszedelmes megbetegedések érthetetlen rejtély maradnak." Guislain J. (Klinische Vorträge über Geisteskrankheiten. Deutsch von Lahr, 1854. és Abhandlung über die Phrenopathien. Deutsch von Wunderlich, 1838.) a leginkább és leghatékonyabban megbetegítő lelki okok közé azokat sorolja, amelyek vagy legégetőbb szükségleteinket vagy pedig leggyengédebb érzelmeinket érintik. Véleménye szerint hat „őrültből"' ötöt biztosan ezek tesznek beteggé. Ezzel szemben a „somatisták" a legkülönbözőbb testi kórállapotokban vélték megtalálni az elmebetegségek előidéző okait. így pl. agyi bántalmakban, fejsérülésekben, cholerában, napszúrásban, alkoholabususban, túlzott higanyhasználatban, gyermekágyban, a megszokott kiürítési funkciók akaratlagos visszatartásában, a szervezetben felgyülemlett gennyedés ki nem ürülésében, köszvényben és rheumatismusban, syphilisben, túlzott onanizálásban, menstruációs zavarokban stb. Ennek megfelelően Fleming C. F. (Pathologie und Therapie der Psychosen, 1859.) ki is mondotta, hogy csakis egy konzekvensen sematikus psychopathológia lehet therápiásan is gyümölcsöző. 10 Schipperges H. (1977) e tendencia legjelentősebb képviselőjének a XIX. században Wilhelm Griesingeri (1817—1868) tartja. Griesinger W. szerint (Die Pathologie und Therapie der psychischen Krankheiten, 1845.) bármilyen somatikus diagnosztika középpontjában mindig az egész ember kell, hogy álljon. Éppen ezért az elmebeteget nem szabad csupán „élő masinának tekinteni, akinek az összes tevékenysége az evési és ivási szükségleteinek a kielégítésében, valamint némi mechanikus munka végzésében merül ki.. . " Ellenkezőleg, annak is van „lelkülete, érzülete, érdeklődése és szive." A psychiátriai betegek reszocializációjának a célja: „. . . létüknek a lehetőségekhez képest maximális aktivizálása, tevékenységük felhasználása mások és a polgári társadalom javára — amely egyébként róluk gondoskodik —, testi egészségük megőrzése, a kedélyükre és szellemükre kedvezően ható bármely jó ösztön-