Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pisztora Ferenc: A schizophrenia és a paranoid kórformák gyógyítási kísérletei a Monarchia korabeli Magyarország különféle psychiátriai intézményeiben

kon belül is többször változtak. Kutatásaim során mindenesetre figyelembe vettem mindazon éppen aktuális diagnosztikai terminus technikusokat, amelyek a mai értelemben vett schizophrenias vagy paranoid kórformákat takarhattak.

8 Az említett kórképek therapiás kérdéseit — tekintettel a téma legfontosabb összefüggéseire — az alábbi szempontok szerint láttam célszerűnek tárgyalni: A) A Monarchia korabeli, külföldön és hazánkban általánosan elterjedt therapiás elveket és széles körben dívó psychiátriai gyógymódokat milyen társításban, milyen összetételben alkalmazták konkréten a schizophrenia és a paranoid kórformák kezelésénél? Mennyiben tükröződtek az ezen psychozisok aetiopathogenezisére vonatkozó koncepciók a therapiás gyakorlatban? B) Továbbá, e gyógyeljárásokat a Monarchia főleg mely időszakaiban és milyen arányban használták a különböző hazai intézményekben, függőleg azok típusától és rendeltetésétől, az ott ápolt beteganyag zömében akut vagy krónikus jellegétől, valamint társadalmi helyzetétől? AJ A XIX. századot — s főleg annak az első felét — még az elmebetegségek aetiológiájáról és pathogeneziséről lényegesen eltérő nézeteket valló „psychisták" és „somatisták" (Oláh G. 1903-ból származó szóhasználata) párharca jellemezte.

9 E vita középpontjában — miként ismeretes — az a kérdés állott, hogy döntően és túlsúllyal lelki, avagy testi okok idézik-e elő a psychózisokat. 8 Schwartzer F. 1858-ban megjelent könyvében — vagyis az első magyar nyelvű psychiátriai kézikönyvben — ide sorolhatók az „Egyes téboly, vagy részleges őrültség" (Monomanie, fixer, partieller Wahnsinn), a „Szerelmi őrültség, vagy téboly" (Erotomanie, Liebeswahnsinn), a „Tévelygő érzés, örülés" (Wahnsinn), és a „Tébolyodottság, vagy zavarodási őrültség" (Verwirrtheit). Ugyancsak Schwartzer F., intézetének tizenkét évi működéséről 1864-ben tudósítva, a betegforgalom elemzése kapcsán 7 diagnosztikai kategóriát használt, melyekből témánkba vágó lehet az „Egyes téboly", a „Tébolyodottság" és távolabbról a „Butaság". Pándy K. a nagyszebeni állami elmegyógyintézet ötven éves fennállásának évfordulójára 1914-ben kiadott emlékkönyvben idevonatkozólag a következőket írja: „A kórformák évtizedenkénti elosztódásánál. . . észrevehető az egyes korok diagnosztikai felfogása. így a 60—80-as években, nagy számban szerepelnek a búskomorság és a tébolyodottság, míg a 90-es években, különösen pedig az utolsó decenniumban, a heveny zavartság, mint amelybe a dementia praecox minden formája, sőt a másodlagos zavartságok is kényelmesen besorozhatok." Brunecker Gy. és mtsa. tanulmányából (1968) tudjuk, hogy a lipótmezei állami elmegyógyintézet kórrajzanyagában 1868 és 1912 között a „téboly", „zavarodottság" stb. kórjelzések fedték a schizophreniákat. A „paranoia" és az „amentia" (utóbbi tévelyállapotokra, valamint kuszasággal, incohaerentiával jellemzett betegségformákra vonatkozott) diagnózisok 1905-től jelentek meg a kórtörténetekben, míg a Kraepelin E. által leírt „dementia praecox" 1913-tól. (Utóbbival főleg katatóniás és hebephrenias kórképeket jelöltek.) A Kraepelin E. féle „

paraphrenia" diagnózisával először az 1921-es kórrajzokban, míg Bleuler E. „schizophrenia" kórisméjével legkorábban az 1924-es kórtörténetekben lehetett találkozni. Annyi bizonyos, hogy a századforduló körül kiterjedten használt és a hivatalos elmestatisztikákban is szereplő 10 nosológiai kategóriát a kor vezető elmegyógyászai sem tartották már kielégítőnek, sem tudományos, sem statisztikai szempontból. (Oláh G. 1904-ben és Verubek G. 1901-ben.) 9 A „psychisták" fő képviselői közé sorolható Heinroth J. Chr. Aug. (Lehrbuch der Störungen des Seelenlebens, 1918.) szerint pl. a „Wahnsinn", ez az „álomszerű zavartság" mindenkor a heves szenvedélyek, nevezetesen a szerelem és a féltékenység terméke; a „melancholia" viszont a bánatban, aggodalomban és gondban leli az eredetét; az őrültségek azon legkülönfélébb formái viszont, amelyeket téveseszmeképződés nem vezet be, rendszerint büszkeségből, becs-, dicsőség- és nyereségvágyból, hiúságból, gőgből, rajongásból vagy fanatizmusból fejlődnek ki. (Vagyis az egyes betegségtünetek mögött a beteg