Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer

egyénekhez kívülről, racionalizálva, tudományos vizsgálat igényével közeledik azután a társadalom, végül a stigmatizáció folyamata másodlagos szocializációval, a deviáns egyénekről való intézményes gondoskodással, degradációs ceremóniák (pl. átnevelés, therápia stb.) keretében teljesedik ki. Történelmileg a psychiátriai betegeket befogadó intézetek keletkezésének szituációját elemezve keresnek bizonyítékot az antipsychiatriai elmélet képviselői, mondván, hogy az orvosi diagnózis, a psychiátriai ideológia csupán a társadalmi attitűd és diszkrimináció racionalizálását jelentette (Shartna 1970). E felfogás szerint az elmebetegség csupán mítosz (Szász 1961), amit a társadalom orvosilag iskolázott ügynökei azzal a céllal eszelnek ki, hogy a társadalom ellenzékét tudományosság látszatával szankcionálják, megbízóik legnagyobb haszna érdekében (Glatzel 1976). A szociálpsychiatria belső ellentmondását psychiátriai és antipsychiatriai tendenciájának ütközése jellemzi. A psychiatria önálló résztudományává fejlődő, új kutatási és szolgáltatási funkciókat magába foglaló szociálpsychiatria „a személy dinamikáját és az aetiológiai tényezőket a személy teljes környzeti összefüggésében vizsgálja" ( Kennie 1955), és „a psychiatria társadalmi felelősségét, morális kötelezettségét fogalmazza meg" (Juhász 1971). Az antipsychiatriai szemlélet ezzel szemben az emberi nemet (genus) értékeli le a psychiátriai betegekre jellemző viselkedésmódok szintjére, és az elidegenedettnek minősített társadalom helyett a társadalom által elmebetegnek minősített egyének groteszk új társadalmát hirdeti meg ideálként. Ennek az antinómiának a meghaladása szociológiai megközelítésben az elsődleges (társadalmi diszkriminációk alapjául szolgáló, eleve adott) deviantia és a másodlagos (stigmatisatiós processus eredményeként keletkező) deviancia megkülönböztetésével, szociálpsychiatriai szempontból pedig a psychoticus és neuroticus állapotok ,,küszöb"-értékeinek meghatározásával és feltételegyüttesének tisztázásával lehetséges, hatékony meghaladásához azonban a biológiai psychiatria figyelembevétele is szükséges. 6.2. A biológiai psychiatria benső ellentmondása A tudományos psychiatria története az első 100 évben azonos a biológiai psychiatria kialakulásának történetével. Tudományos hitelét és eredményességét az biztosította, hogy egyre inkább sikerült összpontosítania magát a psychiátriai beteg sajátos jelenségeire és ezek oki tényezőire. Aktuálisan, a vizsgálatra kerülő emberrel való foglalkozás során a tüneti redukció módszeres alkalmazásával hasznosítja a psychiater mindazokat a tapasztalatokat, amiket tudománya igazolt, felhalmozott és rendszerezett. Végeredményben a betegséget tartja szem előtt a biológiai psychiatria híve, miközben a beteg emberrel foglalkozik. Ez az ellentmondás képezi napjainkban is a biológiai psychiatria belső antinómiáját. A tünetektől a diagnózis hídja vezet a therápiához, ami pedig magát az emberi jelenséget illeti, az a psychiatria illetékességi körén kívül marad. A jelzett antinómia — amint erről már szóltunk — a biológiai psychiatria emberképének kettősen rezignációs természetében fejeződik ki: az ember nem anthropológiai totalitásban, hanem először mint személyiség, másodszor mint személyiségzavart mutató egyén jön számításba. Az anthropocentrikus irányvonalat képviselő kutatások — a somaticus kutatások mellett — sokszor a nosocentrikus irányvonal kibővítését, humanizálását jelentik. Ebben az összefüggésben beszélhetünk biológiai psychiatriáról, mint az anthropocentrikus kutatások eredményeit is magába ötvöző nosológiai psychiatriáról a tudományos psychiatria történetének utóbbi fél évszázadában is. Amint azonban a nosoés anthropocentrikus megközelítés antinómiája annyira kiéleződik, hogy az „ember-