Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer

6. A SZOCIÁLPSYCHIATRIA ÉS A BIOLÓGIAI PSYCHIATRIA ANTINÓMIÁJA Korunk psychiatriájára egyfelől a szociálpsychiatria végletes formáját képező és már a psychiatria tagadásáig jutó antipsychiatriának, másfelől a biológiai psychiatriának a szembenállása nyomja rá bélyegét. Ugyanakkor a psychiátriai jelenségek határterületei és társadalmi feltételei ennek az antinómiának a kapcsán vehetők számba olyan széles spektrumban, hogy átfogó psychiátriai szemlélet kialakítására is lehetőség nyíljon. 6A. A szociálpsychiatria benső ellentmondása A psychopathológiai jelenségek transzkulturális variabilitására vonatkozó megfigyelések Kraepelin Singapurban és Buitenzorgban összehasonlító psychiátriai megfigyelések céljából tett látogatása (1903) óta egyre növekvő számban állnak rendelkezésre. Ezeknek a vizsgálódásoknak az eredményeként egyfelől kitűnt a psychiátriai jelenségek nagy részének kulturális-társadalmi feltételezettsége, másfelől a nyugati tudományos psychiatriában korábban magától értetődő mérték hitelét vesztette. Különféle társadalmi realitások megismerésével világosan kitűnt, hogy a norma — a psychés jelenségek és tevékenység megítélésének normája — erősen függ az adott társadalmikulturális rendszertől, olyan kulturális-társadalmi viszonyítási rendszer viszont nem adódott, ami az ily módon viszonylagossá váló psychiátriai jelenségtömegben iránytűként szolgálhatna (Pfeiffer 1971, Teilenbach 1972). A psycho(patho)lógiai jelenségek intrakulturális relativitása ezen jelenségek megragadásának és interpretációjának normatív jellegében mutatkozik. A személyiségdimenziók értékvonatkozása olyan objektív természetű kutatásokban is erősen érvényesül, mint amilyen R. B. Cattellmunkássága (Thomae 1968). A személyiségre vonatkozó nagyszámú, kb. 17 000 (Allport és Odbert) köznyelvi megjelölésből azok a szavak szerepelnek végül a „személyiségvonások" neveként, amelyek a szociális adaptatiót, a szociális normák szerinti viselkedés kontrollját írják körül. A psychopathológiai jelenségek szocio-kulturális relativitását az a történelmileg változó kép érzékelteti, amelyik a közösségben él az elmebetegről. Ennek a képnek a leghatározottabb vonásait a psychiátriai beteg érthetetlensége, kiszámíthatatlansága, önmaga irányítására való képtelensége és közveszélyessége adja (Jaeckel és Wieser 1970). Bár ez a kép az utóbbi két évtizedben kevésbé ellenséges és kevésbé vigasztalan az Egyesült Államokbeli felmérések (Crocetti és mtsai 1974; Gove 1975) szerint, a társadalmi valóság normatív funkciója továbbra is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az elidegenedés kövületeiként tűnjenek fel a psychopathológiai jelenségek. A II. világháború utáni, egyre erősbödő társadalomkritikai törekvések jegyében, amiknek a nyugati világban a beat-és a hippy-mozgalom, az 1968-as antiautoritarius diákmegmozdulások, a drog-fogyasztó szubkultúra és a 70-es években fokozódó terrorizmus a legmarkánsabb kifejeződése, psychiatria-kritikaként, sőt antipsychiatriaként értelmezték a psychiatria társadalmi függőségét. Antipsychiatriai szempontból a psychiátriai betegség annak a stigmatizációs folyamatnak a terméke, amit az uralmon levő társadalmi rendszer érvényesít a lázadókkal, a nem-kooperálókkal szemben. Ezeknek a deviáns viselkedésformáknak a motivációs hátterében a társadalom először a saját problémáit észleli, majd azon a címen, hogy mégiscsak a realitáshoz kell tartanunk magunkat, a társadalmi norma szerint „abnormálisnak", „kórosnak", „degeneráltnak" stb. tekinti és diszkriminálja a deviáns egyéneket. Az ily módon kirekesztett