Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer

Husserl lényegszemléletét mellőző — kiindulópont és az ember egészének méltatása között helyezkednek el mindazok az ismeretek, amelyeket meghatározott módszerek vezérfonalát használva szerzünk és rendezünk. Az ember egésze azonban éppúgy nem érhető el ezekkel a meghatározott módszerekkel, mint ahogyan phaenomenológiai minőségeiben sem meríthető ki. „Mert az Ember, mint Egész, minden megfogható objektiválhatóságon túl van. Mint lényeg egyaránt beteljesíthetetlen önmaga számára és a kutató ismeret-tárgyaként. Mintegy nyitva marad. Az ember mindig több, mint amit magáról tud és tudhat" (Jaspers 1953, 166.). Az „Allgemeine Psychopathologie"-nak ez a belső ellentmondása pontosan jelzi a később kibontakozó egzisztenciális irányzatok antinómiáját: racionálisan hozzáférhető módon, a racionális kifejezésre szolgáló nyelvvel közelítenek meg egészlegessége, átfogó volta, ontológiai elsődlegessége miatt már irracionális jelenségeket és összefüggéseket. Az emberi létezés méltóságának bűvöletében a racionális mozzanat csakhamar feledésbe megy vagy csupán a szárnyalás béklyójának tűnik. A nyíltan hangoztatott vagy rejtve uralkodó irracionalizmus hitelét nem külön módszerek adják, hanem az a tény, hogy az emberről kérdeznek, arról a tapasztalatról van szó, ami az Emberrel — így a Beteg Emberrel — való találkozásban adódik. Különböző filozófiai áramlatok hatására s a betegek eltérő típusaival történő foglalkozás és találkozás tapasztalata szerint más-más vetületben mutatkozik az Ember (pl. a Heidegger erős befolyása alatt Binswanger által megalapozott Daseinsanalyse; a Sartre phaenomenológiai elemzéseire sokszor hivatkozó, Zutt és Kulenkampff által kidolgozott megértő anthropológia; E. Minkowski már a 20-as évek közepén — főleg Bergsonra hivatkozva — kifejlesztett phaenomenológiája stb.), a Descartes-i dualizmus elleni küzdelem és a racionalizmus meghaladása azonban közös vezérmotívum marad ezeknek a különféle filozófiai ernyőkön felfogott vetületeknek a tárgyalásakor. Ennek a belső ellentétnek a meghaladása az irracionalizmus kétarcúságának és a racionális módszerek anthropológiai értékességének felismerésével lehetséges [85]. Az első egészlegesség, ami az embert jellemzi, a testiesség. A testies létezés a pathicus létmódban teljesedik megélt idővel, hangolt térrel, hogyléttel, a megjelenő testiességgel stb. jellemzett világgá. Psychopathológiai jelentősége akkor van a pathicus létmódnak, ha „lemeztelenedik" (pl. nagy fáradtságban nyűgként válik élménnyé az addig „észrevétlen" testiesség), vagy felbomlása miatt magasabb szervezett létmódokat zavar (pl. a vitális lehangoltság). A pathicus létmód eredendően praereflexív természetű. Irracionális minőségeinek leírása érzékeltetéssel, körülírásokkal, hermeneutikusan történik. Ez az egzisztenciális irányvonal irracionalizmusának egyik arca. Másik arca a személyes létformát tükrözi, ami élményszerűen a belső, viselkedés- és szociális aspektusban a külső élettörténetben mutatkozik, teljesítményaspektusban pedig alkotásként objektiválódik. A személyes létformák egészleges minőségei posztdiszkurzív természetűek: kialakulásukban és erővonalaik meghatározásában a fogalmi megismerésnek és gondolkodásnak döntő szerepe van, de a létformának ez a saját világa eredendően háttérszerű („mögöttes"). A diszkurzív tevékenység a pathicus világ talaján közvetít a személyes létformák felé. Saját világa amit a racionalizmus hamisan abszolutizálhat, az irracionalizmus pedig hibásan figyelmen kívül hagyhat, a kritikus létmód és a krízisekkel jellemzett élettörténet. A kritikus létezésrendben a környezet életszituációvá minősül át, az életszituáció pedig bensőleges relevanciaként jelentkezik (Wieck 1968). Psychiátriai szempontból a situatioanalysis és a relevanciaanalysis a krízis sajátosságainak felderítését célozza, és a somaticus vizsgála-