Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer

A gondolat, a szellem szabadságát hirdeti meg, az eszköztelen racionalizmuson is továbblépve. Minden kornak megvannak a maga igazságai és a maga tévedései. Ezek az irodalomban és a művészetekben jórészt a személyiség ügyei, a kísérletes tudományban azonban a kor jellemzői. Mint Claude Bemard lapidarisan kifejezi: „Vart, c'est moi; la science, c'est nous". A somaticus kóreredet alapelvének megfelelően a kísérletezés a klinikai tünetek agypathológiai és pathophysiológiai feltételeinek és alapjainak kimutatására irányult (v. ö. Kahlbaum 1860, §. 51). A neuropathológiai irányzat, aminek gyökerei a XIX. sz. elejéig nyúlnak vissza (Foville 1820; cit. Ziehen), az elmebetegséget és a különféle tünetcsoportokat abnormális agyi állapotok kifejeződésének tartotta. Griesinger, akinek nevéhez az irányzat elvének jelszószerű megfogalmazása („Die Geisteskrankheiten sind Gehirnkrankheiten" v. ö. 1876, 9—10.) is fűződik, 1868-ban, az Archiv für Psychiatrie und Nervenkrankheiten első évfolyamának előszavában a psychiatria nyelvzavarának megszüntetését ennek az elvnek az érvényesülésétől remélte: „Nem két szorosan összekapcsolt terület a psychiatria és a neuropathológia, hanem egy terület, ahol mindenki egy nyelvet beszél és egyazon törvényeknek van alávetve." Ennek megfelelően a lelki zavarok megértésének első lépése az agyi lokalizáció. Griesinger azt remélte, hogy az agyi lokalizáció megoldja az elmebetegségek aetio-pathogenesisének kérdését, és a kísérletezéstől elsősorban a neuropathológiai lokalizáció tanának kiépítését remélte. A psychológiai kísérletekkel kapcsolatos elvárások egyfelől a neuropathológiai kutatásokhoz fűződő remények bővítését és árnyalását jelentették, másfelől azonban jobban érezhetővé tették a klinikai psychiatriához csatlakozó somaticus experimentumok korlátait és ellentmondásait. A psychológiai módszertől végső soron nemcsak a psychés fejlődés és zavarok magyarázatát várták, mint pl. Physiology and pathology of the mind c. 1867-ben megjelent könyvében Maudsley tette, hanem arra törekedtek, hogy redukálják a psychés jelenségeket physiológiai folyamatokra, és így megfosztották rangjától a klinikumot. 1863-ban megjelent közleményében O. Müller pl. a psychés kórtünetek végtelen sokaságának a physiológiai alapjait úgy igyekezett feltárni, hogy physiológiai betegségfogalommal pótolta a psychopathológiai betegségfogalmat. Ennek érdekében a physiológiai zavarok három formáját (a funkciók gyengülése, túlérzékenység és bénulás) különítette el, és a kórformákat ilyen elv alapján osztályozta. A psychológiai kísérletezés a physiológiai kísérletezéssel párhuzamosan, ugyanazon természettudományos kísérletező törekvés sajátos, külön formájaként fejlődött ki. /. Müller jelszóvá vált mondása — Psychologus nemo nisi physiologus — ezt a somaticus, physiológiai primátus jegyében felfogott egységét fejezi ki. Bár a filozófiai kiindulópontok igen eltérőek voltak, a psychológiai kísérletezés elsődleges célját ekkor psychés elemek felfedezése és megragadása képezte. Az angol empirista hagyományok talaján álló John Stuart Mill szerint pl. — akinek ,,Logiká"-ja 1843-ban jelent meg első kiadásban — az egyszerű, isolait érzetek és az egyéb psychés elemek asszociációiból áll a lelki folyamat, amit psychés kémiaként kell elképzelnünk. Németországban egészen más filozófiai hagyományok talaján igen hasonló alapkoncepció alakult ki. Wundt, aki a psychophysiológia megalapítói közé tartozó Helmholtz tanítványa volt és filozófiai tanszék professzoraként szervezte meg 1879-ben Lipcsében a világ első experimentális psychológiai laboratóriumát, a következő szavakkal kezdi Grundriss der Psychologie c. művében az érdemi tárgyalást: „Mivel mindenpsychikai tapasztalat tartalma összetett természetű, a psychés történés abszolút egyszerű és szétbonthatatlan