Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)
PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer
felismerte, hogy a ,, paralysie générale" — mai nevén Dementia paralytica progressiva — nem csupán az elmebetegség egyféle komplikációja, mint addig gondolták, hanem az elmebetegség jellegzetes cerebralis laesióval járó sajátos formája. Ez a felfedezés nagy lendületet adott a neurológiai és agypatológiai orientációjú kutatásoknak, a következő évtizedekben azonban a viselkedéstünetek megfigyelése és az élménytünetek körülhatárolása hozott több eredményt. Stupidité néven Georget 1820-ban az értelmi képesség csökkenésével jellemzett reversibilis syndromát körvonalazott, ami — a Wieck által 1956-ban leírt átmeneti organikus tünetegyüttesre emlékeztetően — gyógyul vagy pedig gyógyíthatatlan demenciába torkollik. Bail larger és Fairét nevéhez fűződik a mania és depressio összetartozásának felismerése (folie à double forme; folie circulaire 1854), Lasègue nevéhez az üldöztetéses téboly (délire de persecution) leírása (1852). Valószínűleg a psychikusok és somatikusok közötti intenzívebb és élesebb elvi vitának tudható be, hogy Németországban a találó syndromák empirikus leírása későbbi időre esik, mint Franciaországban. Kahlbaum könyve 1874-ben jelent meg a katatóniáról, miután ezt a betegséget már 1866 óta ezen a néven demonstrálta hallgatóinak. Ebben az időszakban került leírásra többek között a terhességi és gyermekágyi psychosis (Fürstner 1874), a delirium (Liebemeister) és — Kahlbaum iniciativája alapján — a hebephrenia (Hecker 1871) is. A kórformák körvonalazása magával hozta a típus problémájának felvetését. Kahlbaum kórlefolyásuk figyelembe vételével alakította ki a kórformák típusát, némelykor pedig az oki tényezők (pl. gyermekágyi psychosisok esetében) és a somaticus tünetek (pl. Paralysis progressiva esetében) is típusosnak látszottak. A típusos kórforma ismeretében a tünetek ismeretelméleti szerepe megváltozott : a betegségtan kidolgozása idején jellemző nosopetalis, kórformák felkutatására irányuló heuristicus funkciójuk nosofugálisra változik, ismérvekké válnak. Samt pl. már ebben az értelemben beszélt 1874-ben (51. sk. o.) azokról a tünetekről, amelyek nem típusosak és kedvezőtlen esetben elmoshatják a klinikai kép határait. A klinikai irányzat jövője ettől kezdve azon múlik, hogy típusai mennyire bizonyulnak átfogónak és időtállónak, továbbá hogy mennyire adnak alapot és kapnak támogatást a nem-klinikai tudományoktól. Kedvező esetben a klinikai irányzat rendszerré fejlődhet. Ez a rendszerré fejlődési folyamat napjainkban sem zárult le, sőt hevesebb ellentétek között zajlik, mint korábban. Mielőtt azonban ezt a későbbi fejlődést tárgyalnánk, a klinikai irányzat kibontakozása idején keletkező ellentétességet kell megbeszélnünk. 3.2. Az experimentális irányzat kibontakozása A kísérletes megközelítés a tudós megfigyelés elmélyítését jelenti. Ebben az összefüggésben a természetes, önmagától adódó megfigyelést egyszerű megfigyelésnek nevezzük, szemben a kísérletes megfigyeléssel. A kettő különbözőségét és a kísérletezés logikáját Claude Bemard 1865-ben részletesen és példamutató világossággal fejtette ki az orvostudomány vonatkozásában. Az egyszerű megfigyelés (observation simple) elől nagyon sok dolog kisiklik, a kísérletben alkalmazott eszközök viszont áthatják a dolgokat és bensőjük feltárulására kényszerítik. Mint Cuvier mondta, „az egyszerű megfigyelő kihallgatja a természetet, a kísérletező viszont, kifaggatja és lelepleződésre kényszeríti". Szemben a metafizikus gondolkodókkal, a kísérletező ember kérdésekként előlegezett, többé-kevésbé valószínű interpretatiókként kezeli a saját eszméit. Hypothesiseit kísérleteinek eredményei alapján értékeli. A személyes autoritás helyére a tények autoritása lép, ezért az experimentális módszer személytelen.
