Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer

experimentális irányzatnak a belső ellentétességére vezethető vissza, a psychiatria betegségtan vonatkozásában, mint a nosológiai és a antinosológiai irányvonal ellentéte éleződött ki. 3.1. A klinikai irányzat kifejlődése Klinikailag a beteggel való kapcsolat, a beteg] megtekintése és fizikális vizsgálata során a tudós megfigyelésnek [80: 408.] van alapvető szerepe. A naiv megfigyeléstől, ami a tudományelőttes psychiatriát jellemezte (Ziehen 1904), a tudós megfigyelést részint nyilvánvaló, tudatos, részint rejtett, nem-tudatos sajátosságok különböztetik meg. A nyilvánvaló, tudatos különbözőség a tudós megfigyelés szervezettségében, induktív feldolgozásában, rendszerezésében és az empirikus adatokra alapozott új, saját vonatkozási központra utalásában áll. A naiv megfigyelés során feltáruló jelenségek, megfelelő szakmai kapcsolatokat és kontrollt biztosító fórumok híján, akkor is csupán valamiféle individuális és titkos tudomány alkatrészei maradtak, ha a psychiaterek kiismerték ezeket. Ezzel szemben a tudós megfigyelés tünetek rangjára emelte az elmebetegeken észlelt bizonyos, típusosán visszatérő jelenségeket, és betegségre utaló jelekként értékelte, használta ezeket. A tünettani irányzat így vezetett a psychiátriai betegségtan megalapozásához. A naiv és a tudós megfigyelés rejtett, nem tudatos különbözősége ontológiai természetű és a korszellem változásával, a tudományok általános haladásával függ össze. Az elmebeteg ember, mint a vizsgálatok tárgya korábban is jelen lett volna, de csupán szétszórt, egyedi jelenségeiben került észlelésre, és spekulatív teóriák kidolgozására adott alkalmat. Mindazok a társadalmi változások, amiknek során az elmebetegek bilincsei lehullottak, és mindaz a tudományos fejlődés, ami érdeklődést ébresztett az elmekóros jelenségek iránt is, együttesen változtatták meg a psychiaterek szemléletét. Az emberi méltóság, szabadság, bűnök, szenvedélyek és egyéb nagyszerű vagy riasztó, de nehezen megfogható jelenségek mellett vagy helyett felnyílt szemük a mozdulatokra, a reakciókra, a sajátos élménymozzanatokra, a viselkedésre, és így ezen a tulajdonképpen resignatiós emberismereti fokon adódott lehetőség a naiv megfigyelés tudóssá tételére. Ezt a szemléletben végbemenő változást a történelmi-társadalmi létezésnek az a megváltozása hozta magával, amit a filozófiában a felvilágosodás racionalizmusa, majd különösen a romantikától való elfordulás és a pozitivizmus kibontakozása jelez. Kahlbaum 1863-ban, a psychés betegségek csoportosításáról írott könyvében megállapította (10—11.), hogy korábban mindegyik psychiátriai filozófiai álláspontot olyan archimédeszi pontnak tekintett szerzőjük, ahonnan az egész psychiátriai világot kimozdíthatta tengelyéből. így a racionalista magyarázási kísérletek burjánoztak, ahelyett hogy a psychés betegségek természetes fajtáinak és természetes rendszerének empirikus vagy spekulatív felkutatására törekedtek volna. Az ontológiai változást vezérszólamszerűen, programatikusan megfogalmazva — pozitív oldaláról, a megváltozás szemszögéből — a természettudományos és medicinális jelleg hangsúlyozása mutatja (pl. Samt 1874.). Sokáig ilyen jelnek számított a filozófiától való elfordulás ténye is, újabb tudmányos korszakváltozás után azonban nyilvánvaló lett, hogy (mint pl. Hildebrandt 1923-ban írta Wernickéxoï) a tudós megfigyelés sem volt filozófia-nélküli, hanem csupán a korábbi filozófiákkal szembefordulva, azoktól eltérő filozófia talaján állt. A klinikai irányzat jegyében folytatott kutatómunka eredményességét a korábban ismert jelenségeknél találóbb és gyakorlatban jobban hasznosítható tünetek és kórformák leírása jelzi. A chronicus arachnitis tanulmányozása során 1822-ben Bay le