Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)
PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer
A teóriának eme jelenségek fölötti uralmában a filozófia psychiatria fölötti dominanciájának fennmaradása fejeződik ki: az elmebeteg ember, mint sajátos jelenség, már egyéni mivoltában kelti fel az érdeklődést, de a jelenségek értelmezése még a filozófiai meggondolások és előfeltevések függvénye. Részleteket, árnyalatokat, tényleges folyamatok közötti különbségeket így egyik oldalról sem láttak, pl. a ma psychoorganicus syndroma néven összefoglalt kórjelenségeket paradox módon azért nem vették észre a somaticusok —• bár ez teoretikus előfeltevésüknek pontosan megfelelt volna —, mert sem az organicus zavarokat kontrasztfénybe állító psychés feltételegyüttest nem vették kellően figyelembe, sem az elmezavar és a testi zavarok kibontakozását nem vizsgálták empirikusan. Fő törekvésük a tébolyodott ember minél találóbb megjelenítése volt; jó esetben — mint Jaspers mondta — ábrázolóművészek voltak (v. ö. Bodamev 1953.). Az éthogenesis és somatogenesis híveinek ellentéte Németországban vált legélesebbé, ahol az előbbieket psychikusoknak, az utóbbiakat somatikusoknak nevezték. Szemléletükre a hagyományos dualista, idealista filozófia mellett a romantika is rányomta bélyegét. Franciaországban az erkölcs és a testi létezés (moral et physique) ellentétének talán még nagyobb hagyománya volt a cartesianus eszméktől erősen befolyásolt filozófiai gondolkodásban (v. ö. pl. Cabanis 1802-ben megjelent művével). Ez az ellentét a XIX. század első felében a psychogenesis-organogenesis „psychiatricid dilemmájában" (Ey 1952,69.) éleződött ki, még 1845—1855 között is megbénítva az Annales médico-psychologiques hasábjain az álom és elmebetegség analógiájáról, a monomániákról, a hallucinációkról folytatott egyébként már empirikusan jól megalapozott vitát. 3. A KLINIKAI ÉS EXPERIMENTÁLIS MEGKÖZELÍTÉS KIFEJLŐDÉSE ÉS ELLENTÉTESSÉGE Rár a tudományos psychiatria születését a XIX. sz. elejétől szokás számítani, a psychikusok és a somatikusok harcával jellemzett időszakban tulajdonképpen még csak a psychiatria tudományának tárgya — az elmebeteg ember — és az új tudomány művelésének kerete — a medicina illetékessége — körvonalazódott világosan. Tudományról akkor még nem lehetett szó, mert a tanulmányozott jelenségek kiválogatása és interpretációja a spontán módszeresség [80: 407.] jegyében, ad libitum történt, és az ad hoc vagy filozófiai előfeltevések alapján választott módszerek sem szilárdultak meg és nem kerültek kidolgozásra. A módszertani tudat kialakulása helyett ekkor az egész ember figyelembevétele jellemezte a psychiaterek törekvését — az egész emberé, mégha negatív társadalmisága, korlátozottsága szerint is. A tudományos módszeresség egyfelől a jelenségek pontos megragadásának, másfelől a jelenségek alapjául szolgáló folyamatoknak, a transphaenomenális tényezőknek a megismerése érdekében és során fejlődött ki. Az elmebeteg emberről lévén szó, a jelenségek tisztázása klinikai megközelítést jelent. Magától értetődő lenne, hogy a transphaenomenális tényezők experimentális vizsgálatának eredményei magyarázatot adnak a klinikai jelenségekre. Azon a kezdetleges szinten azonban, amelyiken a XIX. és XX. sz. eleji psychiatria állott, ez az összekapcsolás, kölcsönös kiegészítés még nem volt lehetséges, sőt a klinikai és az experimentális irányvonal egymással ellentétesnek mutatkozott. Ez az ellentétesség, ami részben magának a klinikai ill.
