Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)
PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer
ményezésre szánta magát Angliában egy quaker tea-kereskedö, William Take. Az általa vezetett baráti kör segítségével 1792-ben alapított York Retreat emberi környezetet nyújtott az elmebetegeknek, és ez Angliában, valamint az Egyesült Államokban a hasonló intézetek mintáját képezte. Az alapeszme mindkét esetben azonos volt. Az elmebetegben mindenekelőtt az embert, a méltánytalanul megalázott és érdemtelenül szenvedő embert látták, akinek vissza akartak adni valamit elveszett szabadságából, és akihez szeretettel, emberi módon igyekeztek közeledni, nem pedig vélt vagy valódi ellenségként. Emberbaráti cselekedetük retrospektive az elmebetegeket értékelő rendszer alapvető megváltozását, prospektive pedig a kórházasítás és a betegség megragadásának lehetőségét jelentette. Az elmebeteg nem természetfölötti erők játékszereként, áldozataként vagy cinkosaként mutatkozott már, hanem reménytelenül magárautalt emberként, aki embertársainak segítségére szorul. A vonatkozási rendszer átalakult: isten és ördög, jó és rossz kozmikus rendjének tagja helyett a társadalom potenciális tagjának tekintették az elmebeteget. Az új elhelyezési forma, az önálló elmegyógyintézet — Németországban pl. elsőként a /. G. Langermann által 1805-ben alapított Bayreuth-i St. Georg intézet — ezeket az uj viszonyokat tükrözte. Az orvosok, akiknek tevékenysége addig inkább filozófiai elmélkedésekből áll — jellemző módon még Pinel egyik főművének Traité médico-philosophique sur l'aliénation mentale, másik főművének Nosographie philosophique volt a címe —, most szemtől-szembe kerülhettek az elmebeteggel és alaposan, hosszan vizsgálhatták. Hozzáállásukon, módszereiken, tudományuk fejlesztésén múlt, hogy milyen képet alkottak az immár nem kozmikus erőtérben mozgó, hanem individualitásában előttük álló elmebetegről. Az újtípusú orvos, aki nemcsak munkaidejét szentelte az elmebetegek vizsgálatának és gyógyításának, hanem gyakran szinte együtt élt velük, elvesztett társadalmi totalitásában látta az elmebeteget. Az elmebeteg-állapot egészében a társadalomban élés negatívumának tűnt. Az elmebeteg meg van fosztva szabadságától, cselekedeteiben többnyire nem érvényesülnek az erkölcsi törvények és a társadalom kirekesztő szankciójától sújtva tengeti életét. Az elmebeteg úgy él a társadalomban, hogy megszűnt társadalmi lény lenni. Ennek a szemléletváltozásnak az a történelmi jelentősége, hogy immár olyan individuális vonatkozási rendszerben — magában a megbetegedő emberben — keresték az elmebeteg-állapot bekövetkezésének okait, amiben már nem érvényesülnek deus ex machina-szerűen ható felsőbb erők. A továbbélő filozófiai dualizmusnak megfelelően az elmebetegség eredetét egyfelől a lélekben, másfelől a testben igyekeztek megtalálni. E két, egymással ellentétes megközelítésjellemzője a globális szemlélet és a mechanikus módszer volt. A psychogenesis, pontosabban éthogenesis hívei, mint pl. Heinroth, Ideler és Cants, a burjánzó szenvedélyek és bűnök következményének, a széptől, igaztól és jótól való elfordulás eredményének tartották az elmebetegséget. Velük szemben a somatogenesis hivei éppígy egyéb feltételek figyelembe vétele nélkül, közvetlen, ma naivnak ható ok-okozati viszony értelmében keresték az elmebetegség eredetét testi folyamatokban. Nasse pl. így nyilatkozott: „Ha valaki beképzeli, hogy lába üvegből van, vagy hólyagjának ürítésével egy egész utcát képes elárasztani, vájjon nem az illető testrészek bajai alapozzák meg az ilyen tébolytl" (cit. Wyrsch, 24.). így egyfelől az elmebetegség jelenségvilága, másfelől a testi, ill. lelki (kór)ok teljesen közvetítés nélkül maradt, egészleges minőségében kapcsolódott egymáshoz. Tudománylogikai szempontból még viszszásabbá tette a helyzetet az a tény, hogy a testi ill. lelki (kór)oki tényezők nem feltételezésekként, hanem többnyire megfellebezhetetlen előfeltevésekként szerepeltek.
