Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

FOLYÓIRATOKBÓL - Curare, 1979 (Grynaeus Tamás)

Vol. 2., No. 4. Georges De ver eux: Die Verunsicherung des Geisteskrankens (215—220. p.). Az antik szerzőktől Rousseau-n át napjainkig szívósan él bennünk a „jó vadember" idealizált képe, ill. azé az etikus primitív közösségé, amely elfogadja és befogadja az elmebetegeket — mindez szembeállítva a 20. századi európai társadalommal, mely kiveti magából őket. A szerző maga tapasztalatából és mások leírásából számos, különböző népektől származó adatokat idéz az idealizálástól mentes valóság jellemzésére, ill. a jelenlegi közfelfogás korrigálására. E betegeket pl. falu közepén fához vagy barlang falához kötik, emberáldozatként őket használják, a férfiakat harcban előre küldik, az elmebeteg-gyöngeelméjű nőket szexuális közprédának tekintik stb. Adatai szerint a betegek gondozása, ellátása — ahol van — nem mindig függ a család-, faluközösség szervezettségétől, szabályozottságától. Végül megemlíti, hogy sok társadalomban — betegségük gyógyulása érdekében — az elmebetegekre fontos politikai-vallási funkciót bíznak. A példák között (sajnos irodaimi hivatkozás nélkül) Baján avar kánt is említi, aki állandó — győzelmes — hadjárataival tönkretette az avar birodalmat, s utolsó, Bizánc elleni vesztes csatájában rendeződött elmeállapota. Helmtraut Seikh-Dilthe : Normatives Verhalten und die Gesundheit des Einzelnen am Beispiel der Punjabi-Muslim in Ostafrika (221—224 p.) A Kenyában letelepedett pundzabi mohamedánok család-fogalmából hiányzik az önálló egyéniség koncepciója és annak igényei, reakciói. Az egyén betegsége is ismeretlen számukra : adott esetben csak a (nagy) család egy részének betegségéről lehet szó. Minden olyan betegség és viselkedésmód, amely felfogásuk szerint eztaz „izzet"-et károsítja, a család psychoszociális biztosítási rendszerét fenyegeti, vagyis más családtagokat is, s legrosszabb esetben a családból való kiközösítéssel is járhat. Ilyen betegségek az agy, a psyché, a vastagbél, az urogenitalis szervek betegségei — ezek helyett (!) igyekeznek más betegségeket kitalálni. A család legelnyomottabb (maguk kifejezésében, kifejtésében leginkább gátolt) tagjai az asszonyok: ahogy idősödnek, úgy jelentkeznek egyre hevesebb betegségtüneteik: migraine, álmatlanság, neurosis, depressio, gyógyszerfogyasztás, — függőség, melyek mind a női „ego" gyógyulási kísérletei. Az asszony elnyomottsága fokozódik az idős asszony és leányai, ill. az idős asszony és a menyek kapcsolatában. Ulf Lind: Familienplanung bei den akkui titrierten Lengua-Indianern im Chaco von Paraguay (225—228. p.). A ma már elmúltnak tekinthető tradicionális közösségekben az utódok kívánatos számát (átlag négy évenként egy gyermek) megtartóztatással, kontraceptívabortív droggal (kétszeri bevétel után egész életre szóló, de más növényi drogokkal felfüggeszthető hatás?!), ill. csecsemőgyilkossággal (mielőtt anyatejet szopott volna) biztosították. Helmut Krumbach: Das Pfeilgift Curare (229—240. p. ill.).A nyílmérget a trópusi dél-amerikai Strychnos és Chondodendron fajok különböző részeiből, különböző módszerekkel nyerik, hatásuk azonban hasonló: a harántcsíkolt izomzat bénulása, aztán a légzőizomzat bénulása, végül fulladás. A „curare"-t csak férfiak, titokban, bizonyos rituálék betartásával készíthetik, mert minden e célra felhasznált növényben démon vagy szellem lakik: ez öli meg az áldozatot. Először Nicolas Moardes (1493—1588) 1579ben, majd Sir Walter Raleigh (1552— 1618) 1596-ban, utánuk A. Humboldt (1769—1859) és Ch. de la Condamine (1701—1774) tudósítottak a nyílméregről és (vélt) ellenszereiről. Hatásmódját Claude Bemard derítette föl, az ún.