Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Miczbán Izabella: A sejtkép személetének alakulása a XX. században (magyar és angol nyelven)

és tanítványai a funkcionális anatómiai szemléletet vitték az orvosi köztudatba. Huzella a Galilei-elv analógiájára a morfológiai kutatások jelmondatává tette: „Meglátni, ami látható és láthatóvá tenni, ami nem látható [6]. Ennek az elvnek jegyében foglalhatók össze röviden azok a qualitativ jellegű kutatások, amelyek a sejtek újszerűbb, életteljesebb ábrázolásával, szemléletesebb megközelítésével foglalkoztak. A túlélő sejtek és szövetek vizsgálatának tökéletesebben kidolgozott és megalapozott formája a szövettenyésztés. Ezt az eljárást intézményesen Huzelláék honosították meg hazánkban. A sejtéletfolyamatok megfigyelését mikrokinematografiai úton rögzítették, a lassú folyamatoknál időösszevonással, a gyors történéseknél a felvételi idő megrövidítésével dolgozva. E filmek vetítése annak idején nemzetközileg is elismert, revelációszerű élményt okozott a „festett képek" után, melyeket a klasszikus szövettan produkált [6, 9]. Nyilvánvaló lett, mennyire értékesek a cytologia számára azok a megfigyelések, amelyeket az élő, a mikrotechnika beavatkozásaitól megkímélt sejteken végzünk. A natív preparátumok mikroszkópos képe azonban igen kontrasztszegény, mivel ezek a készítmények a fény fázisát befolyásolják, azt a tulajdonságot, amelyre szemünk kevésbé érzékeny. Ellentétben a festett készítményekkel, amelyek a fény intenzitását változtatják, amelyre szemünk érzékeny. Olyan eljárás lett tehát kívánatos, amely a kis fáziskülönbségeket intenzitáskülönbségek alakjában tolmácsolja. Ezt a problémát oldotta meg a fáziskontraszteljárás (Zernike 1935), amely a mikroszkóp objektívének egy fázislemezke közbeiktatása útján történő átalakításával valóban kontrasztdúsabb képeket adott. A fáziskontraszt-elmélet kidolgozása további fejlődést tett lehetővé. Ismeretes lett, hogy minden mikroszkópban a képalkotás az el nem hajlított és az elhajlított fényhullámok interferenciája folytán jön létre. Míg a hagyományos mikroszkópban maga a tárgy bontja fel a megvilágító fényhullámot a részhullámokra, az újonnan konstruált interferencia mikroszkópban (1955, 1971) a megvilágító fényhullámot a tárgytól független berendezés választja szét két vagy több koherens részhullámra. Itt nem csupán a hirtelen vastagság- és törésmutató változások kontrasztosak, hanem láthatók a folytonos átmenetek is [3]. Az eddig ismertetett qualitativ jellegű, direkt, fizikai módszerek mellett ugyancsak a mikroszkópos dimenziókon belül, szintén qualitativ jelleggel, de indirekt, kémiai módszerekkel dolgozik a cytokémia. Feladata kisebb részben a mikrotechnikai eljárások mechanizmusának feltárása, főcélja azonban a sejtek finomabb kémiai összetételének, struktúrájának, valamint fiziológiájának tanulmányozása [12, 15]. A „láthatóvá tenni, ami nem látható" elvi célkitűzés számára a szubmikroszkópos dimenziók feltárulása újabb lehetőségeket adott az indirekt és direkt módszerekkel. Előbbiek eszköze a polarizációs optikai analízis (1938) és a röntgenspektrograf (1939), az utóbbiaké az elektronmikroszkópos vizsgálat (1932) [3, 10]. A transzmissziós elektronmikroszkóp felépítése a fénymikroszkóp analógiájára történt. Az Abbé-féle egyenlet értelmében a fénymikroszkópok 200 nanométeres feloldóképességével szemben az elektronmikroszkópok feloldóképessége 0,1—0,2 nanométer. A térhatású vagy scanning elektronmikroszkópban (1968) a koncentrált elektronsugárnyalábot eltérítő tekercsek segítségével pásztázó mozgásra kényszerítik [19]. így pontról pontra letapogatják a vizsgálandó tárgy felszínét. A tárgy felszínébe csapódó elektronok hatására kisebb energiájú, szekundér elektronok hagyják el a tárgyat. Ezeket a detektor gyűjti össze, és a mennyiségi változások elektromos jellé ala-