Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Miczbán Izabella: A sejtkép személetének alakulása a XX. században (magyar és angol nyelven)

kulnak. A felerősített és a katódsugárcsöves képmegjelenítőbe jutott jelek nyomán a képernyőn pontról pontra kirajzolódik a tárgy képe. Feloldóképességük 1-2 nanométer. A scanning mikroszkópoknak közismert, kétségkívül szuggesztív hatású és impresszionáló képeivel lezárhatjuk a sejt megjelenítésének azt a formáját, amelyet a qualitativ jellegű morfológiai vizsgálatok nyújtanak a sejtkép szemléletének számára. A morfológiai vizsgálatok türelmet, jó megfigyelést, a vizuális perception alapuló folyamatos asszociációt és differenciálást, biztos ítélőképességet és nem utolsó sorban bizonyos morfológiai intuíciót is követelnek. Tehát rendkívül idő- és energiaigényes, mindamellett mégis szubjektív jellegű vizsgálatok. E vizsgálatoknak objektiválására és Ökonomik usabbá tételére irányuló régi törekvéseknek nem annyira a konformista biztonságérzet, hanem inkább az egzaktság igénye volt a főindítéka. Az objektiválás a qualitativ adatok quantitatívvá tételét jelentette. Újra előtérbe került a Galilei-féle elv: „mérhetővé tenni, ami nem mérhető." A struktúrák leíró morfológiájának és biokémiai analízisének vizsgálati irányaiból alakult ki a quantitativ histokémia, amelynek csúcspontját a Caspersson klasszikus kutatásain alapuló mikrospektrocytofotometria (1950) jelentette. Lényegében a mikroszkópos két fotometrizálásáról van szó. A vizsgálandó sejt egy mikroküvettának fogható fel, a benne lévő abszorbeáló anyag egy híg oldatnak. Ismert hullámhosszú megvilágító sugarak esetében a sugárelnyelésből következtethetünk anyagunk összetételére, qualitative az abszorbciós spektrumból, quantitative a Lambert—

Beer törvény alapján [15, 17, 18]. Ez az eljárás, jóllehet a műszeres analízis igen magas fokára emelkedett, még sem tudta kielégíteni a quantitativ morfológiai igényeket. Kitűnt ui., hogy a diszkrimináló, megkülönböztető információk nem mindig a sejtben felhalmozódott anyag mennyiségétől, hanem inkább annak strukturális elrendeződésétől függnek. Nyilvánvaló lett, hogy a mikroszkópos képet elvetni nem lehet, célszerű annak inkább egy újabb szemléletű, további feldolgozásra alkalmas megközelítési formáját kidolgozni. Megfelelő erre az infomációelmélet. E meggondolások alapján a mikroszkóp egy információ közvetítő csatorna, a tárgy a bemenő, a kép a kimenő jel. A mikroszkópos képalkotásban az információk hordozója a fény, kódolója a fény frekvenciája, amplitúdója, fázisa, polarizációs állapota. A dekódolást a szem végzi, mégpedig a fázisban és a polarizációs állapotban kódolt információkat a fáziskontraszt és interferencia, illetőleg a polarizációs mikroszkópok transzformálják a szem értékelése, illetőleg dekódolása számára. A frekvencia és amplitúdó szempontjából a dekódolás a festett készítmények alapján történik. Maga a kép különböző optikai sűrűségű területclemek meghatározott elrendeződéséből áll [3]. Az egyes elemekből jövő információkat az agyvelő asszociatív jelleggel, közvetlenül kapcsolja a meglévő tudattartalomhoz. A mikroszkópos képnek ez az információelméleti megvilágítása megegyezik a Nisslféle aequivalenskép koncepcióval: a mikroszkópos képen nem a tárgyat, hanem a tárgynak mintegy biológiai analógiáját látjuk. A Cytoanalyzer volt az a műszer, amelyben először kísérelték meg ezt a biológiai analógiát elektrooptikus analógiává alakítani (1955), és ezt vitték tovább számítógépes elemzésre [4, 5, 11, 21]. (1. ábra) Az átalakítási folyamatot sematikusan mutatja a 2. ábra. A fény áthalad a vizsgálandó anyagon és a mechanikus felépítésű letapogatón, innen egy fénysokszorozóra kerül, amelynek közvetítésével az átengedett illetve elnyelt fénynek megfelelően