Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Avicenna Kánonja és az európai orvostudomány

A funkció és struktúra célirányos összetartozásának sokoldalú megvilágítása és igazolása után következik az egyes részek speciális kórtana. E gondolatmenetben az első állomás mindig a szokványos humoralpathologiai (komplexio) eltolódások, illetve betegségek felsorolása. Bármelyik elem vagy minőség túlságos érvényesülése, természetellenes keveredése — e felfogás szerint — valamely definiálható kórformát eredményez. E kórképek, mai ismereteink tükrében többségükben nem tekinthetők aetiológiai egységnek, csupán többé-kevésbé stabil tünetegyüttesek. Avicenna sokszor hivatkozik a „spiritusok" gyengeségére vagy túlműködésére, a szervek élettani funkcióit képviselő „virtusok" zavaraira. Éles, prognosztikai jelentőségű különbséget tesz a maradandó és körülhatárolt „anyagi" elváltozások (beszűrődések, tályogok, fekélyek, daganatok), valamint a nem lokalizálódó, átmeneti nedvromlások állapotai között. A rendelkezésre álló szakirodalomból és a maga bőséges gyakorlatából merítve, e fogalmi rendszer segítségével írta le Avicenna a teljes nosológiát, a színesen jellemzett, jórészt ma is azonosítható betegségek hosszú sorát. Részletesen kitér tünettanukra, ahol szükségét látja, differenciáldiagnosztikájukra, E leírásokból azután mindenütt logikusan következteti a gyógyjavaslatokat, melyeknek elveit már ismertettük. A Kánonban az évszázadok óta összegyűlt helytálló klinikai tapasztalatok, az értelmezés rendje és a hasznos orvosi tevékenység — úgy tűnik — az akkoriban elérhető optimális egyensúlyba kerültek. Sajnos e tökéletes harmónia az epigonoknál egyre inkább az öncélú okoskodások irányába tolódott el. A Kánon 3. könyve elsőként a fej betegségeit tárgyalja. A típusos komplexiók ezen a testrészen igen szembetűnőek. A sanguinikusok arca kipirult, a vénák tágak, erős hajlam mutatkozik az ingerültségre. Jól ismert a kolerikusok sárgás árnyalatú arcbőre, melyhez az „epés" lelki alkat társul. Jellemző a sápadt, álmos tekintetű flegmatikus, valamint a sötétebb bőrű melankolikusok szórakozott, szomorú arckifejezése. Ezen alaptípusok kombinálódhatnak azután a meleg, a hideg, a száraz, a nedves kvalitások különböző fokozataival. Avicenna az agy betegségeinek igen gazdag tünettanát ismerteti. Tájékozódhatunk az értelmi, erkölcsi és érzelmi megnyilvánulásokból, továbbá a nedvek túlságából, vagy megfogyatkozásából. A lelassult agyműködés többnyire a hideg és a nedvesség dominációjának jele. A jó felfogóképesség az ellenkezőre vall („verum perturbatio semper significant humorem, claritas siccitatem".Liber HE 133.). Figyelemmel kell lenni az agy anatómiai anomáliáira, állományának folytonossági hiányaira, melyek traumák, vegyi behatások, gennyes gócok következtében alakulnak ki. Az agy betegségeire utalhatnak más szervi reakciók is (pl. émelygés, hányás, csuklás stb.). Ilyen összefüggések magyarázata a szervek közötti kommunikációk szövevényes rendszere, melyekre a Kánonban rengeteg utalás történik. Az agyi betegségek tünettanában az albuminuriának megfelelő uroszkópiai adat is szerepei. Avicenna részletesen foglalkozik az alvászavarokkal, az epilepsziával, az emlékezetzavarokkal, az agytályog és az apoplexia cerebri kórformákkal. Kitűnőek az elmekórtani leírásai is. Az agyvérzés pathomechanizmusát a következőképpen értelmezi: Ez akkor jön létre, ha az agykamrákban jelenlevő érző és mozgató spiritusok aktivitása alábbhagy, így azok kisebb helyet foglalnak el. A keletkezett űrbe (mely a klasszikus ókori felfogás szerint a természet ellenére van), vér hatol be. Ezáltal a környezetben további nedvpangás alakul ki. Az extravasalis vér a gyengébb ellenállású agyfélben halmozódik fel.