Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Magyar nyelvű egyetemi orvostörténeti jegyzetek - Spielmann J.: Az orvostudomány története (Kenéz János)

sebész diagnosztikai fegyvertárában ma is szerepel a stetoskop. Helyes volt bemutatni azt, hogy Hippokratész is ismerte a hallgatózást, noha a mellkas meghallgatásakor kevés tüdőanatómiai ismerettel rendelkezhetett. A mellhártyagyulladásban jelentkező bőrcsikorgáshoz hasonló hang leírása ma sem avult el. Viszont e fejezetek számos új összefüggést tárnak fel, elsősorban a rabszolgatartó társadalom és az orvoslás fejlődéséről, kapcsolatairól. A munka hatalmas anyagot és kort ölel fel, bemutatja az archaikus, az ókori kelet, a klasszikus görög-római, a középkor, az európai reneszánsz, a 17. század, a felvilágosodás, valamint a 19. és 20. század orvostudományát. Az általános orvostudomány történetét csak a XVII. századig, illetve annak végéig mutatja be részletesen, ezt követően korban az orvosi szakágaknak csak azokra a lényeges eredményeire tér ki, amelyek lényegesen befolyásolták az egyetemes orvosi ismereteket, hatottak más szakágakra is. Itt kell megjegyeznünk, hogy periodizációja tőlünk eltérő — a román történelemtudomány időmeghatározásait és a kimagasló román orvostörténész, Valeriu Bologa ismert munkájának időbeosztását követi. (Bologáról Spielmann írt tanítványként nekrológot.) A román oktatási terv szerint az egyes orvosi szakterületek előadása közben külön is kitérnek az adott disciplina saját történetére, így az általános orvostörténeti tankönyvben e kérdéseket csupán érinteni kell. Itt kell megjegyeznünk, hogy Spielmann József tankönyve nemcsak a romániai magyar nyelvű orvostörténeti oktatást szolgáló könyv, hanem egy évtizedes tapasztalatra épülő tankönyv magyar nyelvű változata. így az egyes fejezetek végén bő ismertetést kapunk a román orvostudomány fejlődéséről, amit egy bő középkori áttekintés után — ebben számos erdélyi adatot közölve — a 18. század közepétől kezd tárgyalni, széles szakirodalmi tájékoztatást nyújtva bevezeti az olvasót és a hallgatót a 20. század román orvostudományába, közegészségügyi és egészségügyi fejlődésébe, rendelkezéseibe stb. A jegyzet nagyon helyeslhető módon, az orvostudomány története progresszív eredményeinek kidomborítására törekszik, ennek megfelelően többször ismerteti a legkorszerűbb eredményeket (molekuláris biológia, mikrokémiai diagnosztika, modern sebészet stb.). Didaktikus szempontokból helyes a fogalmak szakszerű összefoglalása, viszont a könyv terjedelmével való gazdálkodás szempontjából ezek tömörebb megfogalmazásával szó eshetett volna például a 20. század első harmadát jellemző ingerterápiás irányzatokról, a modern alaktani törekvésekről és a funkcionális belgyógyászati és sebészeti iskolákról, vagy a vöröskeresztes mozgalomról és az ápolástan fejlődéséről. Igaz, ezek többsége a szakági előadásokon ismertetésre kerülnek, mégis említésük teljesebbé tette volna az orvostudomány történetének képét. Végezetül néhány olyan megjegyzést szeretnénk tenni, ami semmit sem von le a könyv értékéből, csupán az egyes adatokat teszi pontosabbá és egy újabb kiadásban pótolható lenne. A szerző a 134. oldalon említi Korányi Sándor nevét, akinél meg kellene jegyezni, hogy a kiroszkopia kidolgozásával a funkcionális szemlélet egyik megalapozója lett. A 154. oldalon kerül ismertetésre a neurontan, ahol — Lenhossék Mihály neve mellett — hiányolható Apáthy István mellőzése is, aki bár alulmaradt a nevezetes vitában, mégis a századelő jeles idegkutatójaként említik a korabeli és a későbbi szakkönyvek. 1919-ig a kolozsvári egyetem egyik legismertebb tudósának számított. A 161. oldalon említett Franz Gabriel Alexander (1891—1964) Budapesten született és Alexander Bernát fia volt. Az írásmód nem egységes, hol latinos, hol magyaros. E néhány észrevétel megtétele után csak elismeréssel szólhatunk Spielmann József