Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Rothschuh, K. E.: Von Boerhaave bis Berger (Birtalan Győző)

pontos, részletes utánvizsgálásán kívül, J. Steudel : „Johannes Müller und die Neurophysiologie" szerint — még a következők: tisztázta a n. trigeminus és glossopharyngeus érző-mozgató rost összetétele kérdését. Tanulmányozta a n. sympathicus és a ganglion coeliacus viselkedését. Foglalkozott a reflexmechanizmussal, Marshall-Hallal egyidejűleg. Johannes Müller még nem tartotta mérhetőnek az idegingerület haladási sebességét. Kiváló tanítványa, Helmholtz azonban egy igen érzékeny galvanometer segítségével ezt is megvalósította. (W. Blasius: „Die Bestimmung der Leitungsgeschwindigkeit im Nerven durch Hermann von Helmholtz am Beginn der naturwissenschaftlichen Ära der Neurophysiologie".) Carlo Matteucci izomelektromos vizsgálatai során bebizonyította, hogy az ép és a sérült izomrost között elektromos potenciálkülönbség van. Ő ennek elektrokémiai magyarázatát adta, ellentétben Du Bois-Reymonddal, aki fizikailag értelmezte e jelenséget. K. E. Rothschuh: „Emil du Bois-Reymond (1818—1896) und die Elektrophysiologie der Nerven" c. tanulmánya a nagy, francia származású, német fiziológus érdemeit elemzi és eredményeit tételesen 10 pontban foglalja össze. A kiemelkedő képességű A. Bezold tisztázta a n. sympathicus és a n. vagus, valamint a központi idegrendszer befolyását a szív működésére. Felismerte a kettős (antagonista) beidegzési mechanizmust (R. Herrlinger: „Albert von Bezold und die Entdeckung der Innervation des Herzens."). Nem foglalkozott viszont a vérkeringési viszonyok (vérnyomás) szívregulatív hatásával. E probléma tisztázása C. Ludwig munkacsoportjának érdeme lett. Erna Lesky tanulmánya: „Ludwig Türck (1810—1868) Neuroanatom und Neurophysiologe" a bécsi orvostudós — az orvostörténészek által nem eléggé ismert — neurophysiologiai eredményeire hívja fel a figyelmet. Türck a Wallerről elnevezett másodlagos degeneráció egyik legkorábbi leírója. Elsők között ismerte fel a gerincvelő oldalkötegeinek érző-vezetőképességét. Vitathatatlan prioritás illeti meg — Lesky szerint — az érzékenységi zónák meghatározásában. V. Kruta: „G. Prochaska's and J. E. Purkyne's contribution to Neurophysiology" c. tanulmányában a két kiváló cseh tudós érdemeit mutatja be a szóbanforgó témakörben. Prochaska, newtoni szellemben — a vis attractiva mintájára — a vis nervosát igyekezett meghatározni. Ennek manifesztációit a megfelelő fizikai vagy pszichikai inger idézné elő. Felfogása szerint a reflex fogalmához nem tartozik a tudatos megélés élménye. Purkyne kísérleteivel bizonyította, hogy a kisagyi károsodások nem okoznak igazi paralízist, hogy az egyensúlyzavar esetén a consensus kieséséről van szó (az egyik oldal gyengesége a másik oldal túlsúlyával függ össze). Legnagyobb teljesítménye az idegsejtek morfológiájának leírása, amit számos állatfajnál tanulmányozott. A 19. század reflexfelfogását tekinti át nagy távlatban G. Canguilhem munkája („Le concept de réflexe au XIX. siècle"). Kezdi a Marshall Hall és J. Müller közti nézeteltérésekkel (a lokalizáció, a célszerűség, a mechanizmusok kötöttsége, ill. változékonysága kérdéseiben). így jutunk el Pflüger és mások koncepciói után Sherringtonhoz, aki e fogalmat integráló szerkezeti egységben, evolúciós nézőpontból írta le. A neurológia új távlatait nyitották meg C. Ludwig és munkatársainak kutatásai (H. Schröer: „Carl Ludwig und die Neurophysiologie"). Felfedezik a szekréciós idegeket (a chorda tympani ingerlésével a nyálmirigyekben nyomásemelkedést idéznek elő). Felderítik a haemodynamikai idegi vezérlés mechanizmusát, leírják a vasomotor központot, a sinapsisokat és a depressor reflexet.