Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Marsovszky Pál: Herzog Ferenc (1879—1952) emlékezetére

kelt. A trianoni békeszerződés után a ideiglenes pozsonyi egyetem tanáraként a Jendrassik klinikán adott elő. Jendrassik 1921. december 21-én bekövetkezett halála után a budapesti egyetem Jendrassik tanszékének fenntartását kívánta, és erre 1922. február 18-án egyhangúan Herzog Ferencet hívták meg. Tagja volt az Igazságügyi Orvosi Tanácsnak 1929-től, az Országos Közegészségügyi Tanácsnak, a Felsőoktatásügyi Tanácsnak, a Szakorvosképesítő Vizsgabizottságnak; 1926-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Szt. István Akadémia tagja. Tagja volt még a Tuberkulosis elleni küzdelem Országos Bizottságának, az Erzsébet Szanatórium Igazgató Tanácsának, a Budapesti Gyógy- és Üdülőhely Bizottságnak. A főpolgármester a Rheuma és Fürdőkutató Intézet szervezésével és vezetésével bízta meg. 1928-ban a Budapesten megtartott Nemzetközi Balesetvédelmi és Iparegészségügyi Kongresszus szervező bizottságában választmányi tag volt. 1952. január 7-én elhunyt, testben és lélekben megtörve. Soha nem volt nős, 2 nővérével lakott együtt. Amikor 1939 januárjában az I. sz. Belklinikán 25 éves tanári jubileumát — előzetes tudta nélkül, csak szűk tanítványaiból álló csoporttal — meghitt keretek között megünnepeltük, és őt az előadóterembe átkértük, ott Schütz János, régi tanítványa üdvözölte a mestert, s a tanítványok nevében egy ezüstfenyővel ajándékozta meg őt. Perémy Gábor adjunktus azon néhány tanítványának dolgozatait nyújtotta át egy kötetben, akik főnökük bírálatát már kiállták. Elfogódottan és meghatva köszönte meg tanítványainak figyelmét, és 3 pontban foglalta össze orvosi működésének vezérfonalát: 1. a beteg érdeke és a beteg megsegítése mindenekelőtt; 2. a tanítás és a betegágy melletti puritán, gondos klinikai megfigyelés és vizsgálat, valamint a helyes kórjelzés; 3. ha van lehetőség a vizsgálódásokra és kutatásra, azok eredményeinek lelkiismeretes és gondos közlése. Ezeket az irányelveket hagyta ránk mint szellemi hagyatékát, ami mindnyájunkra mély benyomást tett. Több mint 30 év távlatából visszatekintve a 12 évre, amit Herzog Ferenc mellett tölthettem, a kérdések özöne ötlik fel bennem, és szeretnék ezekre igaz és őszinte szívvel választ adni és felelni. Valóban milyen volt a klinikáján a betegekkel szemben, a betegágynál, a kórteremben ? Milyen volt kollégáival és beosztottjaival ? Milyen volt kartársaival magánérintkezésben ? A szakmáján kívül álló emberekkel? Mindenekelőtt nem volt olyan beteg a klinikán, akit ő a leggondosabban meg nem vizsgált volna. Gondosan meghallgatva a kórelőzményt, majdnem mindig volt oly kérdése a beteghez, vagy olyan klinikai észrevétele, ami még sokéves munkatársai figyelmét is elkerülte. Soha a beteggel bizalmaskodó vagy fölényes hangnemet nem ütött meg, emberileg a végsőkig tárgyilagos, a betegen mindig segíteni kész, de a beteg szubjektív hatásától magát befolyásolni nem hagyó, igaz ember volt. Más szakorvos tanácsát és segítségét azonnal kikérte, ha a belgyógyászat határterületei kerültek előtérbe. Tanítványai, munkatársai hibáit, helytelen vagy általa helytelennek tartott eljárásait soha a beteg előtt, a kórteremben nem éreztette vagy nyilvánította: mindig a kórtermen kívül vagy a szobájában mondotta meg véleményét, vagy hallgatta meg az ellenérveket is. Inspirált és nem reguláit — ezért majdnem minden tanítványa átvette ezen mentalitását. Különösebb előírás vagy disciplináris rendszer nélkül minden úgy ment a klinikáján, ahogy ezt a beteg érdeke és az intézet szelleme megkívánta. Nagyobb beavatkozásokat csak idősebb és megbízható tanítványai végezhettek (lumbálpunkció, cysternapunkcio, sterálpunkcio, léppunkció stb.), ami mai szemmel, túlzott elővigyázatosság volt.