Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Szerbák Elek: Halál, temetés és búcsúztatás a XIX. század eleji Magyarországon

A GYÁSZ A halál és a temetés után visszamaradó tisztelet az elhunytak iránt — a gyász, mely feketébe öltözteti Európában az ittmaradó családtagokat. (Indiában ilyenkor fehér, a kínaiaknál sárga színt öltöttek.) A gyászolók látogatása, vigasztaló ráhatásokkal történő erősítése és megnyugtatása ősi társadalmi szokás. A gyász időtartama személytől, kapcsolattól és érzelmektől függően különböző. Az „annus lue tus" értelmében a nő a házasságának a férj halálával történő megszűnése után — a római és a kánonjog szerint — nem mehet férjhez mindaddig, míg a megszűnt házasságból való esetleges gyermeknemzés iránt minden kétely meg nem szűnt (gyászév) [59]. Washington halála után (1799) Napóleon, mint konzul rendeletet adott ki, hogy minden francia zászlón 10 napig fekete fátyol legyen (Magyar Hírmondó). Schumann kivonta magát az ilyen kötelezettségek alól. „Nem mentem el a temetésre [a bátyjáéra] — önző, gyenge féreg voltam világ életemben, soha semmiféle temetésre, se semmiféle reménytelen betegágyhoz nem mentem el — még anyám is nélkülem halt meg. Az volt az elméletem, hogy akiből az élet igézete ... kihullt, azt kíméletlenül el kell ejtenem". Ha már bizonyos idő eltelt, visszatérően elővették a sírokban nyugvók emlékét november 2-án, halottak napján (Commemoratio omnium fidelium defunctorum). Ennek hangulatát és szokását Odilo clugny-i apát 998-ban alapozta meg. — Garay Jánost idézzük most az 1835-ös Honmíívészből. „Szomorú vagyok, szép olvasónéim" ... „Halottak napja van" ... „Künn, messze, Pest éjszaki sorompója végén kellemesen vonul el egy hosszú fasor, máskor vidáman és zölden, most szomorúan és lombhagyottan. És a lombhagyott fasor hosszanta ezer és ezer alakban tolong a' kedveszegett nép, olvasókkal, viaszgyertyácskákkal, Kempis Tamásokkal, és sírvirágokkal." A temetőben az emberek antik, sokszor középkori vagy reneszánsz formanyelvű kripták; obeliszkekkel, oszlopokkal, urnákkal és táblákkal jelölt sírok között oszlanak szét, nézik a sírfeliratokat. Csak egy közülük: „Idegen Vendég voltam e Világon Ditső Nemzetemnek, a Hazámnak szolgáltam. Jó Istenem! Be boldog vagyok!" A díszesebb síremlékeket a német nyelvű városi polgárság „Traueraltar" névvel emlegette, és Jáki Gyulától tudjuk, hogy ilyet emeltek, vörös mészkőből Schoepf Merei Sámuelnénak, Ágoston édesanyjának Győrben, amikor 1818-ban phtisisben meghalt. A gyásznak és emlékezésnek további formái közé tartozott még az elhunytból ereklye megtartása. Példát láttunk erre Petőfinél, Bichat iránt pedig olyan anatómiai kegyelettel voltak tanítványai, hogy fejét egy félszázadon át maguknál tartották [78]. Goethe is tanulmányozta Schiller koponyáját. Szokás volt versben is hangot adni egy-egy halott fölött érzett veszteségeknek. Földi János, a hajdúsági orvos-költő halálakor Csokonai, a nagy poéta egy sírverset írt. Sőt „Dr. Földiről egy töredék"-^ is fennmaradt, arról a Földiről, aki veje volt Weszprémi Istvánnak. Cseresznyés Sándor Pesten 1816-ban szintén megszólaltatja lantját s költeményt ad ki Radélinak orvostudományt hallgatott ifjú barátjának hamvai felett címmel [32]. Valamivel korábbi keltezésű a nagykőrösi Kováts József latin nyelvű elégiája Cseh Szombati halálának alkalmából. Pár évvel későbbi viszont a Vidényi-féle poéma, amelyet két szerb származású orvos (Milunovics Sándor és br. Egrifi János) tragikus sorsa alkalmával vetett papírra. A király mindkettőt kinevezte egyetemi tanárnak, de mielőtt megkezdhették volna előadásaikat, meghaltak. (Tudományos Gyűjtemény).