Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Szerbák Elek: Halál, temetés és búcsúztatás a XIX. század eleji Magyarországon

A kisebb pénzű emberek csökkenthették e kiadásokat, ha temetkezési egyleti tagok lettek. 1816-ban alakult a „Noé Temetkezési Egylet", s a 19. század első felében számos más követte ezt. A biztosítási intézetek elvein nyugvó társulások nem kis pénzzel dolgoztak. A vízivárosi ugyan a biztosított halálakor csak 20, de az országúti 62 forintot s az újlaki polgárok temetkezési egylete pedig már 74 forintot bocsátott rendelkezésre. Természetesen a tagsági díjak is különböztek egymástól [60]. A temetések zöme az elhunyt személy lakásán a „halottlátással" vette kezdetét; rokonok, barátok, szomszédok, tanítványok, páciensek búcsúztak a halottól, dicsérgették, örök nyugalmat kívántak neki, vigasztalták a családtagokat. A virágot hozók sötétlila vagy egészen fekete színű gyászvirágokat (ördögszem, gyászoska, fekete mályva, sötét georgina) tettek a ravatalra [59], s a megfelelő egyházi szertartások és gyászbeszédek elhangzása után énekszó („Temetésre szól az ének" — írja Petőfi is) és harangzúgás között kísérték ki a temetőbe. Ha netán az egyetem tanára, oktatója volt az illető, úgy „hideg tetemeit az egész tanuló ifjúság, a Tanító Urak, valamint a' Nemes Vármegye Főtisztjei, és más Uraságok" követték. Szokás volt a halottat elvinni a templomba, requiemek és prédikációk tartása végett; de ez sokszor ártalmas volt az egészségre vagy undort váltott ki a templom látogatóiból. 1808-ban az Erdélyi Kir. Főigazgatóság foglalkozott e kérdéssel, s megtiltotta ezt olyan esetekben, ha a kadáver már nem volt intakt. Sándor István, Kazinczy és Révai barátja, a Sokféle szerkesztője már 1801-ben úgy vélekedik, hogy „a Halottnak az Emberek által való vitetése, s' a Gyász-esetnek Torral való felejtése... inkább elhagyásra hogy fenn megtartásra méltók.. . A Halottakat éjjel tsendességgel Szekerén kivinni, s' minden Késérés, Éneklés vagy Siratás nélkül eltakarítani . .. Emberekhez legillendőbb". De tudjuk, hogy halottakat, orvoshalottakat is (pl. Kecskeméti Istvánt) még később is temettek templomból, és onnan vittek ki a temetőbe. A zsidó ritus a ruha megszaggatásától (szülők után a felső ruha bal oldalán, többi rokon után a jobb oldalon) kezdve másként és másként történhetett, s ha orvosok sírjánál lejegyzett jelenet nem is bukkant fel eddigi búvárkodásaim során, két, nyilván a kor szokásait visszaadó mozzanatot bemutatok. Az egyik 1848-ban Vörösmarty Mihállyal kapcsolatos. Gyulai Pál tanúságtétele szerint, kisebbik fiának halála mélyen hatott reá. De erőt vett magán, neje előtt titkolta fájdalmát, mikor azonban Czuczor beszentelte a halottat, búcsúztatóul elkezdte szavalni a Kis gyermek halálára című még 1824-ben írt költeményét, aztán reá borult a koporsóra és keservesen sírt [80]. Mikor pedig Petőfi anyja meghalt 1849 májusában, s a költőt a holttesthez vezették, az hangos zokogással reáborult. De aztán mégegyszer felültette s jajgatva kérte, hogy tekintsen reá. Majd ollót kért s levágott a hajából, ruhájából [45]. BESZÉDEK A temetés és a búcsúztatás legegyénibb színezetű része a beszéd, amelyet szívesen sorolnak a lírai műfajok közé. Az adatok összeállításánál mások, így elsősorban a halott családtagjai is segítettek rendszerint a szónoknak, akár pap vagy más személy szerepvállalásáról volt szó [75]. Elvi szempontból nagyon érdekes egy rabbi szerkönyvből vett figyelmeztetés, amely bátran kimondja, hogy a gyászbeszéd az elhunyt pályája feletti ítélet legyen, valahogy