Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Szerbák Elek: Halál, temetés és búcsúztatás a XIX. század eleji Magyarországon

Mikor a betegség előrehaladt s a közeli véggel számolni kellett, meghúzták a lélekharangot, s a rokonok, ismerősök, szomszédok a beteg házához indultak. Ez pedig, ha tudott és képes volt reá, „hagyatkozott", felvette az utolsó kenetet vagy úrvacsorához jutott, a zsidók elmondatták vele a „bűnvallomás"-t. Nem könnyű, de nemes cselekedet jelen lenni az utolsó percekben is, és lélekjelenléttel átsegíteni - aki éppen soron van — a haldoklás küzdelmén. A tízes években figyelmeztet Zsoldos János, hogy a pap a beteg testéhez ne nyúljon, leheletét és gőzét „fel ne vegye", a beteget és ágyát jelenlétébe ne engedje „bizgatni", és úgy beszéljen, hogy a beteg meghallja, ő viszont a beteg szájától elforduljon. Végül elmenvén a betegtől, mind magát, mind edényeit mossa meg [82]. Ekkoriban Pesten és Budán évente valamivel több mint 700 ember halt meg, tehát naponta mintegy kettő. A halál után, mint az ismert, lefogták a halott szemét, felkötötték az állát, lemosták, ha férfi volt, megborotválták, felöltöztették és meghúzatták a harangot, amely nem és kor szerint másképpen szólott [75]. A beteglátogatókat a „halottnézők" váltották fel, akik a hátramaradottakat vigasztalták és a halottat megtekintették. Ernst Fischernek, a romantika egyik lényeges jegyére utaló gondolata, hogy az elmét tompító életben borzongást keltő, szórakoztató esemény volt a halál: sokszor a temető és a túlvilág pótolta az egyhangú földi életből hiányzó drámaiságot és fenségest, amelyre az embereknek szükségük volt [28]. Előfordult, hogy némelyek már-már reménytvesztő betegségből jobban lettek. A Pesti Divatlap 1845-ben közölt egy kis hírt: „Fényes Elek hosszas betegségből való felgyógyultát a mai napon barátságos lakomával ünneplik meg a Nemzeti Kör szállásán". Napjainkban az elhunyt betegségéről, akár újságokból vagy gyászjelentésből vesszük is a hírt, többet nem igen tudunk meg, mint amit a következő sablonok: rövid vagy hosszú szenvedés után, váratlanul vagy hirtelenül, tragikus körülmények között — takarnak. Témánk idejében, ha nem is olyan kimerítően és bőségesen, mint a 19. század második és a 20. század első felében (Jókai, Mikszáth, Jászai Mari stb.), de valamivel többet árultak el a híradások, s a közlendőket is másképp formálták. Nézzük miről, illetőleg milyen betegségekről s mely formában történt említés. Vegyük először azokat, akik halálának okát nem közölték, például Orlay Jánosét, Stipsits Ferdinándét, Segesvári Istvánét. Ők egyszerűen meghaltak, e világból kimúltak, illetőleg Segesvári esetében „a Felséges Isten magához szólította" őt. A Magyar Hírmondó Kerekes Sámuelről, a lap szerkesztőjéről azt írja meg, hogy „nyolc napig tartott súlyos nyavalya után''' hunyt el. Cseh Szombati száraz-betegségben, Schraud Ferenc ragadó nyavalyákból származó hideglelésben, Rumbach Sebestyénné 74 éves korában végső elgyengülésben. Guta ütés volt a halál oka Hartman Károlynál (ideges szélhűdés), Eckstein Ferencnél és Kern Vincénél is 1829-ben, de itt csatolják a közléshez, hogy „véletlenül történt". Csécsi Nagy Imre 1847-ben a dúló hagymáz áldozata lett, míg Kitaibel Pált harminc évvel korábban, tehát 1817-ben belső részeinek rothadása, különösen jobb veséjének vészese pusztította el. Érdekes feljegyzés 1832ből, hogy Zsoldos János utolsó betegségét kezelőorvosának maga diktálta le, s Széchényi Ferenc udvari orvosa, aki a fiumei klímától remélt tüdőbajára enyhülést, „forró nyavalyába esvén, hitvese, gyermekei s nyájasan szeretett onokáji karjai közt szűnt meg élni."