Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Szerbák Elek: Halál, temetés és búcsúztatás a XIX. század eleji Magyarországon

H ALOTT VIZSG ÁL AT Egészségügyi, rendészeti és emberiességi okokból már a 18. század vége felé igyekeznek Magyarországon is az exitus tényét orvos vagy sebész által megállapíttatni. Egy 1779-ből származó rendelet kötelezővé teszi, hogy halotti látlevél nélkül a lelkészek senkit el nem temethetnek, s ugyané rendelet utasítási része fontos szabályokat tartalmaz ölés, sebesítés vagy egyéb erőszak következtében beállott halál fennforgása eseteire [30]. Egyébként ez az időszak igen komolyan napirenden tartja a tetszhalottak ügyét, s a Magyar Hírmondó 1800. február 18-i száma szerint a Londoni Emberiség Társasága néhány esztendő alatt több mint 2000 személyt támasztott volna fel, akiknek egy része, az akkori időkben, zászlós processziót is tartott. E valószínűtlenül nagy szám mit sem von le a kérdés iránti érdeklődésből, amit egy-két alátámasztást jelentő ténnyel is próbálunk igazolni. Ezek közé tartoznak a tetszhalállal foglalkozó írások: Zay Sámuel komáromi orvos Holtnak látszók'megelevenítési módja c. könyve, amely 1800 körül került ki a nyomdából, vagy Flór Ferenc több mint 200 oldalas műve, amely Pesten 1835-be adatott ki s a Tetszholtak felélesztésökről szóló tanítás címet kapta. De nagymérvű bizonytalanságot látszik igazolni az a kórháztörténeti adat is, hogy a Budán a Fő utcában működő régi katonai ispotályban létesített egyéb berendezések mellett a halottas kamrát télen fűtötték, s az a tetszhalottak számára húzós csengővel (Glockenzug) is fel volt szerelve [27]. A 19. század elején a boncolás, elsősorban a kisszámú hozzáértő orvos miatt, ritkaságszámba ment nálunk, „de ezzel nem is igen törődtek, mert kint az életben a hullák felboncolása a borbélyok feladata volt. A közhangulat sem igen kedvezett ennek : az emberi testet, legalább a halál után, noli metangere-nek tekintették" [54]. Schultheisz és Tardy érdekes dolgot tártak fel az orosz—magyar orvosi kapcsolatok múltjáról szóló könyvükben. A Pál cár ellen 1801-ben elkövetett halálos végű merénylet után, legfelsőbb helyről vett parancs értelmében, Or lay János udvari sebész a temetés napjáig a megölt uralkodó mellett szolgálatot teljesített [72]. Bichat-t a nagy anatómust — tüdővérzést, lépcsőn történő leesést és tífuszgyanús állapotot követő halála után — Corvisart (1755—1821) óhajára (aki személyesen kezelte) felboncolták, de pontos kórismét nem tudtak megállapítani. Nálunk Kitaibel esetében a nekrotómia pozitív eredménnyel járt. A 18. század végéről származó halottkémlelési rendelkezéseket Lenhossék országos főorvos 1828-ban átdolgozza, majd az ő főorvosi szolgálati utasítása nyomán 1831-ben megjelent helytartótanácsi rendelet, amely az 1831-es Orvosi Torban részleteiben is napvilágot látott, már teljes alapossággal nyújtja minden illetékesnek a részleteket, mégis ennek igazi végrehajtása már az 1840-es évekre nyúlik át. A HALÁLESET KÖZLÉSE A halálesetet és a temetés idejét csak a 19. század első felétől szokásos gyászcédulával — lettre de faire-part — tudtul adni. Régen, de még ma is több helyen szomszédról-szomszédra megy a hír, s egy családtag vagy segítőkész barát ezt meg is vitte és viszi a rokonoknak, ismerősöknek, érdekelteknek. Az Orvostörténeti Levéltár gyűjteményéből Anton Haën udv. tanácsos, bécsi orvosprofesszor gyászjelentését láttuk, mint legrégebbit az orvostársadalomból. (1. kép)