Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Raics Jenő: Tauffer Vilmos mint szülészeti miniszteri biztos

szaporodási viszonyainkat és szükség esetén a hibák elhárításáról gondoskodik. A Rendtartás és kerületi szülészfőorvosi intézmény szervezete a következő volt: Az ország területét egyelőre tíz szülészkerületre osztották fel. A kerület ügyeit a szülészkerületi főorvosok intézték, oldalukon a teljes joggal felruházott szaksegéd­del. A főorvos általában a kerületben működő legmagasabb szintű szakintézet, egyetemi klinika professzora vagy megyei kórház szülészfőorvosa volt, szaksegéd az idősebb szakorvos adjunktusi rangban. Egy-egy kerület 2—3 egész vagy töredék megyéből állt 504 ezertől 1,6 milliós lakosszámmal. Az első miniszteri biztos Tauffer lett. Halála után e tisztséget nem töltötték be: előbb a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium, majd a Belügyminisztérium egyik főosztálya, jelenleg, 1947-től az Egészségügyi Minisztérium egyik főosztálya látja el a felügyeletet. A területi beosztás­ban a felszabadulás után, 1950 szeptemberében az a változás történt, hogy minden megye önálló egység lett, az élen a megyei szülészfőorvossal, aki megyéjének szülészeti és nőgyógyászati szakmai irányítója lett, s aki egyben gondoskodik a terhes- és anya­védelem mindennemű szervezéséről és szellemi irányításáról. A szülészkerületek tényleges megszervezésére az 1929—32. években kerülhetett sor, előbb a gödöllői, kalocsai, mezőkövesdi járásokban, valamint Szolnok és Székes­fehérvár városokban mint minta-, próbakerületekben. (Ugyanis az akkori Népjóléti és Munkaügyi Miniszter csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni a Rendtartás tervezetét és országos beindítását, ha előbb néhány mintakörzetben bebizonyosodott értéke és használhatósága.) Ettől függött, hogy a Rendtartás polgárjogot nyer vagy sem. A szervezési munka kezdetén meg kellett nyerni a közigazgatás készségét és biztosítani a zavartalan együttműködést. A nehézséget az okozta, hogy sok ellen­zője volt a Rendtartásnak, csupán adminisztratív, papír munkát láttak benne, ezért igyekeztek elgáncsolni. így pl. Debrecenben a Tauffer tartotta szervező ülésre még a szakorvosoknak is csak kis hányadát lehetett behozni, a megyei vezetők közül csak a főorvos jött el, nagy nehezen. Pedig a Rendtartás nem sértette az első­fokú közigazgatás hatáskörét, a megtorló intézkedések hatáskörükbe tartoztak továbbra is, a szülészfőorvosok csupán tanácsadók, javaslattevők voltak. Mind az első, mind a másodfokú közigazgatási hatóságok visszajelentési kötelezettséggel adtak számot a szülészfőorvosnak, egyet nem értés esetében a főorvos a miniszteri biztoshoz fordult jogorvoslatért. A szülészkerületi főorvosok a kerületek eseményeiről egységes táblázatos kimu­tatásban számolnak be a miniszteri biztosnak, aki a kerületekből beérkezett anyagot összesítésben kísérő szöveges kiértékeléssel a miniszternek mutatja be. A statisztikai táblázat kezdetben 116 oszlopos volt, majd az idők folyamán az orvostudomány és a magyar egészségügy fejlődése, valamint a nomenklatúrában történt változások­nak megfelelően előbb 128-ra, majd a legutóbbi időkben 158-ra bővült. A „Tauffer statisztika" a szülészeti események tudományos elemzését lehetővé tevő alapos­sággal tartalmazza egymás mellett az intézeti és házi szülési eseményeket rendellenes­ségekkel, műtétekkel, anyai és magzati eredményekkel együtt. Ehhez hasonló összeállítású és tartalmú szülészeti statisztika nincs, egyedülálló volt és az ma is a világon. Voltak kisebb összeállítások, így többek között közismert volt 1927-ből M. Hirsch statisztikája Baden szülészeti viszonyairól (35 éves anyaga), mellyel élénk irodalmi vitát váltott ki a házi és intézeti szülészet teljesítőképessége határai megvonásában. Hirsch a császármetszésnek a hüvelyi szülést befejező műté­tek rovására történő kiterjesztése érdekében indította el a vitát. Hirsch egyoldalú kritikájával szemben Winter 1928-ban 119 magánorvos és számos szakintézet által

Next

/
Thumbnails
Contents