Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)
TANULMÁNYOK - Balogh János: A befecskendezéses kezelés kezdetei Magyarországon
mert megitta az apja atropinos szemcseppeit. Az atropin-mérgezésből ecetsavas szunyalnak (morfinacetát) a bőr alá történő befecskendezésével gyógyult fel [49]. 1869-ben Hermann Samu tudor 12 esetet ismertet, amelyben a dobból (bubó) gennyet szivattyúztak ki; ezt az eljárást kémszurcsapolásnak nevezte a szerző [23]. 1870-ben Pauli Károly 256 váltólázas betegnél összesen 750 bőr alá fecskendezést végzett; három esetben tályog keletkezett a kézszáron és hat üszkös folyamat támadt a combon. Az új eljárás a gyermekintézményekben is bevezetésre került. 1871-ben Kövér Kálmán a Bőr alá fecskendezési gyógymód értéke a gyermekgyógyászatban című cikkében mutatja be az 5—14 éves korú gyermekeknél a befecskendezéses gyógymóddal elért eredményeit. Több száz elvégzett befecskendezésről ad számot, amelyet a test legkülönbözőbb helyein, a bántalmazott hely közelében eszközöltek Pravaz fecskendővel, utána a befecskendezés helyét ragtapaszcsíkokkal látták el. A szerző arra is hivatkozik, hogy Bécsben az Anna gyermekkórházban egy befecskendezést sem látott [29]. Ebben az időszakban még nem alakult ki az oldószer milyensége, a legkülönbözőbb anyagokat használták, a legtöbbször alkaloida anyagok feloldására. Kedvelték a zsírédenyt, azaz a glycerint, mint oldószert. 1873-ban Korányi Frigyes, a pesti egyetem II. sz. belkórodájának a professzora A derme egy esete című cikkében így ír: „... roppant mákony adagok, chloroform belégzések, nicotin, atropin, calabar, jégborogatás, melegfürdők, villamosság újabb időkben chloralvízegy alkalmaztatott, legmegbízhatóbbnak találtam a jóminőségű curaret, amelynek befecskendezésére x \%—1 szemerig 2—4 órai görcsszünetet láttam bekövetkezni, bár a halálos kimenet egyik így kezeltnél sem maradt eV\ [28] A hazai kísérleti laboratóriumokban is végeztek befecskendezéseket kísérleti állatokon. Azary Ákos 1875-ben a Pilocarpin nyálasztó hatását vizsgálta különböző állatokon. 1876-ban Linhart, az osztrák — magyar haditengerészet orvosa 14 perc alatt 7 gramm chloralvízegyet (chloralhydrat) fecskendezett be egy betegének, akit a vállficam repositiójához chloroformmal nem tudtak elaltatni. Linhart a chloralhydratot vízben feloldotta, nagyon gondosan megszűrte, néhány csepp szénsavas szikéleg oldattal közömbösítette, azután vénásan beadta. Érdekes módon az eset nem keltett figyelmet. A berlini dermatologus Lewin 1865-ben vezette be a lues kezelését szubkután adott szublimát oldatokkal. A módszer hamar elterjedt, de a gennyedések száma magas volt, mint ezt az amerikai Kane statisztikája kimutatta. A szövődmény elkerülésére a szublimátot a hát bőre alá adták. 1877-ben így gyógyította lueszes betegeit Takács Endre [47]. Egy másik szerző, Ujfalussy József szublimát, ammóniumchlorid és konyhasó megfelelő adagjait 125 g desztillált vízben oldotta fel és ezt hozzáöntötte egy tojás fehérjéjének vizes keverékéhez, az elegyet gondosan megszűrte, és ebből az anyagból fecskendezett a hát bőre alá kezelésenként 1 cm 3-t [51]. 1878-ban a boszniai okkupáció egészségügyi alakulatai már szervezetszerű felszerelésként kapták a Pravaz fecskendőket. 1879-ben bizonyára sok orvos és sebész figyelmét magára vonta a bostoni szaklapoknak az a közlése, hogy a féregnyúlvány átfúródásának „isméjét" megkönnyíti a Pravaz fecskendővel történő hasi csapolás, vagyis kémszúrás, ahogy abban az időben ezt mondották [52]. Az eredmények ellenére az injekciós kezelés ellen külföldön is, nálunk is sok ellenvetés merült fel. Kifogásolták, hogy drága a fecskendő meg a tű, bonyolult a használata, nehezen dezinficiálható, emiatt sok a szövődmény. A dezinficiálás rengeteg vesződséggel járt. A bőr alá történő befecskendezést ekkor még műtétként tartották számon, és Wertner Mór szempci gyakorló orvos cikkében azt írja, hogy a sok hónapon át
