Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Balogh János: A befecskendezéses kezelés kezdetei Magyarországon

A BEFECSKENDEZÉSES KEZELÉS KEZDETEI MAGYARORSZÁGON ma orvosa is sokszor találkozik a sipoly jelenségével, amely a test belsejéből a felszínre vezető kóros járat. Az ókori orvosok — érthető okokból — még többször észlelték ezt az elváltozást és úgy kezelték, hogy a sipolyba gyógyító hatásúnak tartott folyadékot fecskendeztek. A sipolyt görögül syrinx-nek nevezik, több modern európai nyelvben a fecskendőt syringue-nek hívják [19]. Az ókori orvos eszköze egy mindkét végén levágott vastagabb madártoll volt, amelynek az egyik végére marha, kecske vagy birka hólyagot kötöttek, a hólyagba töltötték a befecskendezésre szánt folyadékot, és a hólyagot nyomva végezték el a befecskendezést [19]. Az ókort követően a módszert az anatómusok alkalmazták anatómiai készítmények előállítására, sőt az eljárás segítségével színes preparátumokat is csináltak, ezen a téren az amszterdami Ruysch (1638—1731) professzor volt a legnevezetesebb [45]. A befecskendezéses módszert élettani kísérleteknél is szívesen alkalmazták. Az indítékot Harvey adta meg: Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibus (Frankfurt, 1628.) című művének 16. fejezetében arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy a mérges kígyó marása azért halálos, mert a méreg a vívőereken át a verőerekbe jut, és így a test minden tájába elkerül. Két világhírű anatómus, Rolfinck (1599—1673) és Jan de Wale (1604—1649) ezt a nézetet elfogadták és terjesztették, úgyhogy valószínűleg így szerzett tudomást róla Cristopher Wren, korának ismert angol építésze és természettudósa, a Royal Society tagja. Wren 1656 végén kutyáknak a vénájába sört, valamint bort fecskendezett, és ettől a kutyák lerészegedtek. Másik kísérletében hasonló módon ópiumot adagolt, ettől a kutya elaludt, vagyis ezek a szerek éppen olyan hatásúnak mutatkoztak, mintha ezeket az állatnak szájon át adták volna be [53]. Az injekciózást körülbelül olyan módon végezték, mint ahogyan ma az ún. vénapreparálást csináljuk. A kísérleteknél az angol tudós társaság számos ismert nevű tudósa is jelen volt [37]. Közülük Boyle [7] tett említést egy, az ismeretségi körébe tartozó orvosról, aki intravénásán húgyhajtót adott a betegének, és pontosan olyan hatást kapott eredményül, mintha a gyógyszert szájon át adagolta volna. Boyle a Royal Society nevében megbízta Clarke udvari orvost a kísérletek folytatásával, ő azonban vonakodott eredményeit a nyilvánosságra hozni. Clarke [9] kétkedése áthatotta a Társaság tagjait is, úgyhogy 1663. szeptember 16-án a Royal Society társulati ülése határozatot hozott, amely szerint: „.. .az injekció alig alkalmas orvosi célokra". Az elkövetkező években a Danzigból érkező kedvező hírek hatására a Társaság véleménye megváltozott, és 1669-ben már arra bíztatják az orvosokat, hogy emberen is végezzenek injekciós kezeléseket. BALOGH JÁNOS