Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Balogh János: A befecskendezéses kezelés kezdetei Magyarországon

Ugyanebben az időben Németországban Major 1668-ban azon elgondolás alapján, hogy lázas állapotban és agóniában a vér túl sűrűvé válik, és ezért azt fel kell hígítani, a beteg ember vivőerébe folyadékot fecskendezett be. A ténykedést magát a seborvosra bízta, aki az ő felügyelete mellett a venae sectio, azaz az érvágás helyét forró kendőkkel megcsapkodta, meleg borral és kámforszesszel bedörzsölte, majd egy hólyaggal ellátott speciális kanült vezetett be a bemetszett érbe 1668. március 21-én. Később Major fecskendőt [14] is készíttetett ezüstből, és az eljárásról „Prodomus Inventae a se Chirurgiae Imfusoriae'

1

'' címen könyvet írt. Majorral csaknem egy időben a berlini Elsholz [15] hosszadalmas állatkísérletek után a választófejedelem két katonáját kezelte egy Horch nevű ezredsebész közreműködésével. A lábszárfekélyben szenvedő katonának a fekélyhez vezető vénájába 30 gr aqua Plantaginist fecskendezett be, egy másik lázas katonának pedig intravénásán lázcsillapítót adott, minden szövődmény nélkül, teljes sikerrel. 1667-ben Clysmatica nova címmel könyvet is írt, amelyben azt ajánlotta, hogy eljárását olyan szerek adagolására használják, amelyek a szívre és a fejre hatnak. Ettmüller lipcsei professzor Dissertatio de chirurgia Infusoria (Leipzig 1668) című munkájában kifejti, hogy az intravénás injekciót akkor kell alkalmazni, ha el akarjuk kerülni a gyógyszer anyagának a megváltozását a tápcsatornában, ha nyelési képtelenség áll fenn, vagy felszívódási zavarokra kell számítani a tápcsatorna részéről, illetve szívzavarokkal állunk szemben. Ettmüller tehát az első, aki igyekezett az intravénás injekció javallatait pontosan körülhatárolni. 1668-ban Johannes Schmidt (Fabricius) Danzig város orvosa sorozatban kezelt lueszes betegeket intravénás injekciókkal [41]. önkísérletről is tudunk ebből a korból. Purmann, korának híres sebésze rüh miatt 1670-ben, 1678-ban pedig makacs lázak miatt két kanál aqua Cochleariaet Spiritus Theriacalisszal fecskendeztetett be magának a könyökvénájába, állítólag teljes therápiás sikerrel. Igaz ugyan, hogy a befecskendezés helyén sokáig gennyedő seb maradt vissza, ez azonban a bátor önkísérletezőnek nem szegte kedvét, s az eljárást epilepsziásoknál ő maga is alkalmazta [39]. Feljegyezték, hogy Németországban, lovag Wahrendorf udvarában a kutyák könyökvénájába csirkecsont segítségével szájjal bort fújtak be, ettől a kutyák lerészegedtek a vadász nép nagy mulatságára. Az intravénás kezelés mégsem vált népszerűvé. Az eljárás fájdalmas és körülményes volt, az adagolást nem ismerték. Az első kísérletek azt látszottak bizonyítani, hogy a vénába adott anyag hatása pontosan olyan, mintha szájon át kapta volna meg a beteg, később mégis ellentmondó tapasztalatok mutatkoztak és nem várt kellemetlen, káros hatások jelentkeztek. így például Pisából Fracassati mutatott rá, hogy kísérleteiben, melyekben ásványi sókat fecskendezett be intravénásán, a vér megalvadása jött létre az erekben. A technikai és elméleti nehézségek a nagyközönség előtt diszkreditálták az eljárást, s ezt fokozta még a végzetes kimenetelű vérátömlesztési esetek sora [36]. így az eljárás egyelőre az élettani laboratóriumok módszere maradt. A későbbi évtizedek során szórványosan azért ismét alkalmazásra került, mint therápiás eljárás. A napóleoni háborúkban francia katonaorvosok, Percy és Laurent tetanusznál híg, vizes ópiumoldatot adtak intravénásán. 1832-ben két skót orvos, Mcintosh és Lattá [30] kolerásoknak intravénás konyhasó-infúziót adtak, ezt a módszert egyébként Dieffenbach is ajánlotta [12]. Pierce és Clarke 1642-ben a kísérleti állat bőr alatti szövetei közé ópiumot raktak, majd a sebet bevarrva azt tapasztalták, hogy a kísérleti állat az ópiumtól elaludt. Hasonló eredményű kísérleteket végzett Fontana 1785-ben. 1809-ben Magendie