Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Wangensteen, O. W. — Wangensteen, S. D.: The rise of surgery from empiric craft to scientific discipline (Némethy Ferenc)

tudatosítja az olvasóban az egységes történeti folyamatot, s kijelöli a közbeeső „monográfiák" adatainak helyét az egész sebészet fejlődéstörténetében. Az eligazodást bőséges tárgy- és névmutató, a további tájékozódást több mint 100 oldalas irodalomjegyzék szolgálja. A modern sebészet — vagy mint a szerzők nevezik: „a szabadon választható sebészeti beavatkozás" (elective surgery) — korát a 19. század közepétől, a profilaktikus antiszepszis bevezetésétől számítják. Ezt megelőzően csak a kényszerítő körülmények hatására vállalkozhatott az ember — több-kevesebb siker reményében — gyorssegély jellegű műtétekre (imperative emergency surgery). A sebfertőzés veszélyének leküzdése után válhatott csak a sebészet tapasztalati mesterségből tudományos diszciplínává — amint erre a könyv címe is utal. A modern sebészet három ,,^"-nak köszönheti rohamos fellendülését: az anaesthesiának, az antisepsisnek és az antibioticumoknak. Az antisepsis tárgyalása során Wangensteen kiemeli „Semmelweis tanításának (1847) elsőbbségét a profilaktikus antisepsis kezdeményezésében.'''' Meglátása szerint valójában Semmelweis talált rá elsőként a sebészetben alkalmazandó eljárás lényegére, amikor azt hangsúlyozta, hogy mindenekelőtt a fertőző anyagoknak a sebbe jutását kell megakadályozni. Ez fontosabb, mint a már a sebbe került baktériumok elpusztítása, ami Lister módszerének legszembeszökőbb vonása. 1919-ben Fleming — első világháborús orvosi tapasztalatai alapján — helytelenítette az antisepticumoknak a sebbe juttatását, mert ezek — megfigyelése szerint — többet ártanak a szöveteknek, mint a baktériumoknak. Lister elévülhetetlen érdemeket szerzett ugyan az antiszeptikus kórházi környezet megteremtésével, de sebészeti technikája sok kívánnivalót hagyott maga után (556. p.). Wangensteenék művében helyenként szerényen, de határozottan szót kér az ember is. A hadisebészetről szóló fejezetben képsorozat szemlélteti a háború borzalmait (515. p.), Wangensteen professzor pedig felidézi a szovjet egészségügyi miniszterrel, Petrovszkij sebészprofesszorral az egyik moszkvai sebészkongresszuson folytatott beszélgetését (521—22. p.). Elszánt háborúellenességéről és békevágyáról kíván ezzel hitet tenni. A könyv záró fejezetében megszólal az orvosfilozófus is. Értelmetlennek tartja az emberi élet mértéktelen meghosszabbítását célzó törekvéseket. Az élet addig boldogít, amíg hasznára tudunk lenni másoknak. Miért kívánnánk hát ennél többet? — teszi fel a kérdést (576. p.). A kötet utolsó képe a Svéd Tudományos Akadémia 1739-ből származó emblémája. Idős, hosszú szakállas férfit ábrázol, amint ás. De nem sírját ássa, hanem fát ültet az utókor számára. Emlékezetesebb záróakkorddal aligha búcsúzhatott volna a Wangensteen-házaspár az olvasótól, akinek e műben a sebészet tudományos értékű történetén kívül saját gazdag életük tapasztalatait is átadták. Némethy Ferenc