Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Adatok a két világháború között Magyarországon végzett szervezett egészségvédelmi munkáról, különös tekintettel az OKI tevékenységére
1941. január 1-én, a közegészségügy államosításakor 1000 orvos és 1100 védőnő került egységes irányítás alá. 46 1943-ban államosították a községi és kör orvosokat. 47 Visszatérve a vidéki orvosok helyzetére, a letelepedés fő kérdései a megfelelő lakás, a szükséges felszerelés és a megélhetési viszonyok voltak. 48 Az OTI és M ABI által a községeknek nyújtott kölcsönök szolgáltak az orvosi lakásépítések hitelének fedezéséhez. A társadalom által a közegészségügynek biztosított 3 és félmilliós segélyből is juttattak erre a célra. Az orvosi felszerelés megszerzéséhez a Nemzeti Önellátási Alap nyújtott kölcsönöket a berendezkedő orvosoknak. A megélhetést elsősorban új körorvosi állások szervezése révén lehetett biztosítani. Ahol ez még nem volt lehetséges ott a Nemzeti Önállósági Alap által kijelölt községekben két éven át havi 100 pengő segélyt adtak. Ezen idő alatt dőlt el, hogy az orvosnak sikerült-e, érdemesnek látszott-e a helységben megmaradni, meg tud-e élni a kínálkozó egészségvédelmi, uradalmi vagy egyéb állásokból valamint a magángyakorlatból? Az Orvosszövetség 1930-ban már foglalkozott azzal a kérdéssel, 49 hogy miként befolyásolja a preventív egészségvédelem, szűrési munkák az orvosi megélhetést biztosító gyakorlatot. Úgy találták, hogy a fizetőképes kiszűrt betegek kezelése a gyakorló orvos érdeke is. Ilyenmódon a köz és magánérdek egybeesik. A tapasztalat szerint a kétezernél kisebb lélekszámú községekben az orvos nemigen tudott megélni. 50 A harmincas évek második felében hazánkban 2563 ilyen kisebb helység létezett, ezek közül csupán 340-ben élt orvos. 1937-ben csak 81 községben tartották lehetségesnek az orvostelepítést. Az 1000 lélekszám alatti községeket számítva egy orvosra 8562 ellátandó lakos jutott. Az 5—20 000 lakosú településeket számolva egy orvosra 1353 ember, a 20 000— 100 000 lakosú városok esetében egy orvosra 802 ez a szám, a fővárosra vetítve pedig 254. A vidéki korabeli orvosszociológia egyik jellemző mutatója az a sajtóban is megjelent javaslat, hogy a falusi orvosok átvehetnék a megfelelő díjazásért az egészségügyi védőnői munkakört is. 51 A válasz erre az volt, hogy egyrészt azok szakértelmét messze nem pótolhatnák, nem is szólva az ehhez szükséges munkaidő hiányáról. Szóba került az is, hogy az orvosoknak segítenek azzal, ha leányaik elhelyezkedhetnek a védőnői pályán. Nehézséget okozott az orvosok falusi elhelyezkedésénél az is, 52 hogy gyakran csak egy speciális szakmával rendelkeztek. A pécsi egyetem emiatt foglalkozott sokoldalú községi orvosképzéssel. Az Orvostovábbképzés Központi Bizottsága is támogatta a magukat e téren képezni szándékozó kollégákat. 46 Scholtz K.: Népeü. 1941. 12. 724. 47 Székely M.: Népeü. 1942. 13. 862. 48 Czakó I.: Népeü. a 1926. 20. 1176.; Kerbolt L.: Országos Orvos-Szövetség. 1929. 32. 329.; Száraz E.: Orvosszövetség 1936. 199.; Boldizsár I.: Magyar Szemle 1938. 247.; Kenyeres Gy.: Népeü. 1938. 7. 316. 49 Johan B.: Országos Orvosszövetség 1930. 249.; Kaposy F.: OH 1930. 12. 300. 50 Kerbolt L.: OH 1937.3.68. 51 Kovacsics S.: OH 1930. 52. 1334.; Johan B.: OH 1931. 11. 273. 52 Johan B.: Népeü. 1938. 24. 1152.
