Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Maretzky, K.— Venter, R.: Geschichte des deutschen Zahnärzte-Standes (Huszár György)

összeszövődnek, hogy időrendi tárgyalásuk helyett az együttes, bár részfejezetekre tagolt ismertetés módszerét követi mindkét szerző. A XIX. század első felében a német államokat csak a Német Szövetség laza köteléke tartotta össze, és a fogorvosi gyakorlatra vonatkozó rendelkezések a különböző államokban nem voltak egységesek. Általában a fogorvosi gyakorlat engedélyezése (approbatio) és a cím használata vizsgához volt kötve. Orvosok és seborvosok ezt a vizsgát feltétel nélkül letehették. Minimális alapfeltétele a vizsgának a II. oszt. seborvosokénak (ez megfelel az egykori hazai polgári sebész, patrónus chirurgiae fokozatnak) megfelelő előképzettség. A sikeres vizsga csak a fogorvosi gyakorlatot és címhasználatot engedélyezte, de nem volt mögötte képzési forma. A vizsgát tevők legtöbbször magánklinikák tanfolyamain sajátíthatták el a fogászatot. A magánklinikák vezetői, tulajdonosai sokszor docensek voltak és így kapcsolatban álltak az egyetemek orvosi karával. Ezért a magánklinikák idővel félig, majd teljesen egyetemi intézetekké alakulhattak át. Ilyen vonatkozásban Albrecht berlini magánklinikája úttörő volt. 1862-ben Breslau-ban és 1883-ban Halléban nyíltak egyetemi klinikák. A fogorvosegyesületeknek és szaklapjaiknak jelentős szerepe van a fogászati klinikáknak, mint oktató intézményeknek létesítésében. Az első német folyóiratot 1846-ban Schmedicke indította meg és az első német fogorvos egyesülés a Berlini Fogorvosok Egylete 1847-ben alakult. Ezt rövidesen számos más egyesület követte; az egyesületek hol harcoltak egymás ellen, hol együttműködtek és az Egyesületek Szövetségében tömörültek. A nagyobb egyesületek működési iránya is sokszor eltérő volt, éspedig szakmapolitikai, gazdasági vagy tudományos. A német fogorvosokat igen súlyos helyzetbe hozta az 1869. évi ipartörvénnyel kapcsolatos ún. gyógyítási szabadság (Kurierfreiheit). Ez jogot adott minden laikusnak a gyógyításra és megszűnt a kuruzslás tilalma. Csak a vizsgához (approbatióhoz) kötött címek, mint orvos, fogorvos, állatorvos stb. kaptak védelmet. Maretzky szerint szégyenletes, hogy maguk az orvosok kezdeményezték ezt a rendelkezést a gyógyítási kötelezettség (Kurierzwang) megszüntetése végett. A gyógyítási szabadság fonák elve a német fogászatnak sokkal több kellemetlenséget okozott, mint a többi orvosi szakmának; fejlődését hátráltatta és sajátságos, a többi európai országétól némileg eltérő irányba terelte. A gyógyítási szabadság egyenes következménye ugyanis az volt, hogy az addig fogorvosok mellett dolgozó fogtechnikusok önállóan letelepedtek és háborítatlanul fogorvosi gyakorlatot kezdtek és magukat fogművésznek, majd angol szóvan dentistnek nevezték. A nem approbáltak sokkal többen voltak, mint a fogorvosok és 1878—80 között jogok kiharcolása végett számos egyesületet — közöttük a Német Fogművészek Egyesületét — alapítottak. A fogorvosok és fogművészek (dentisták) közötti küzdelmet tovább bonyolította egy sajátságos lehetőség, az amerikai fogorvos doktor (Doctor of Dental Surgery, rövidítve DDS) cím használata és az azzal történő visszaélések. Az amerikai fogorvosképző intézmények (College-ok) legtöbbje állami engedéllyel működő magánintézmény volt. Közöttük számos magas színvonalú — ez elsősorban a technikai és fogászati protetikai tudásra vonatkozik — képzést nyújtott, de voltak olyanok is, amelyek igen könnyen vagy akár pénzért adtak doktori oklevelet. A külföldiekkel szemben, akik kötelezték magukat, hogy az USA-ban nem telepednek le és igazolták 5 éves szakmai gyakorlatukat, igen elnézőek voltak, és a tanulmányi idejüket lerövidítették, sokszor