Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Maretzky, K.— Venter, R.: Geschichte des deutschen Zahnärzte-Standes (Huszár György)

néhány hétre. Volt olyan intézmény, amelyik 12 dollárért „honoris causa" oklevelet adott. Ezek a lehetőségek sok zavart okoztak. Az approbált német fogorvosok egy része tudásának elmélyítésére Amerikában továbbképezte magát, DDS címet is szerzett és használt, más része viszont azért szerezte meg a DDS címet, hogy ne csak fogorvos, hanem doktor is legyen. A gyógyítási szabadság adta lehetőség alapján dolgozó fogkezelők, fogtechnikusok is kaptak ezen a lehetőségen, hogy DDS oklevéllel is biztosítsák pácienseik bizalmát tevékenységükhöz. A XIX. sz. második felében a német fogorvosegyesületekben és folyóiratokban sok szó esett erről. Ennek visszahatása Amerikában úgy mutatkozott, hogy a színvonalas fogorvosképző intézmények szövetségbe tömörültek és névjegyzékük alapján értékelhető volt a DDS oklevél. A Németországban DDS és más külföldi oklevél birtokában levők viszont egyesületbe tömörültek érdekeik megvédésére. A fogorvosok küzdöttek képzettségük színvonalának emeléséért és ennek államjogi, gazdasági és társadalmi következményeiért. A német fogorvosok helyzetére jellemző, hogy az első világháborúban nem tudták elérni az eü. tisztirangot, ha már katonaorvosnak nem minősültek, bár fogorvosi munkát végeztek. Érthető tehát, hogy a fogorvosok az orvosokkal történő egyenlőségre törekedtek. Az 1909-ben bevezetett fogorvosképzési reform szerint már kötelező az érettségi és a tanmenet 5 féléves lesz. Ez a rendelkezés a többi egyetemi-főiskolai végzettség színvonalára emeli az ezután végzett fogorvost. Csak több évtizedes harc után 1919-ben sikerült kivívni a német fogorvosoknak a szakmai doktor (med. dent.) cím megszerzésének (promotiónak) a lehetőségét. A fogmüvészek, dentistek is nagy erőfeszítéseket tettek képzésük szintjének emeléséért. 1900-ban Berlinben nyílt meg az első fogművész iskola. Ezt újabb dentist-iskolák követték és számuk a második világháború előtt már 10-re emelkedett és színvonalukat a fogorvosok is elismerték. Az iskolák egyik szerepe az volt, hogy a régen gyakorlatot folytató dentisteket levizsgáztatták. A vizsga nem tanfolyamzáró jellegű volt, hanem képesség igazolásul szolgált. 1920 után néhány év alatt több ezren tettek vizsgát és a vizsgázott dentist címet használták ezt követően. A dentist-iskolák látogatása csak 1939-től lett kötelező a jövendő dentistek számára. A dentistek törekedtek állami elismerésre is ; ehhez vezető jelentős lépés volt, hogy betegbiztosítási (betegpénztári) állást vállalhattak. E körülmények vezettek ahhoz, hogy a fogorvosok kényszerültek elismerni a dentisták szerepét a fogászatban, és a helyzetet a dualizmus (kettős rendszer) kifejezéssel illették. A dualizmus értékeléséhez tartozik még a fogorvosok és dentisták számának alakulása, amely a dentisták fogbetegellátó szerepének jelentőségét tükrözi. 1909— 1933 között a dentisták száma két-háromszorosa a fogorvosokénak. Később ez az arány megváltozott, pl. az NSZK-ban 1952-ben a fogorvosok és dentisták száma egyformán 14 000 volt. Hosszas tárgyalások után a fogászattal foglalkozók két csoportjának, a fogorvosoknak és dentistáknak egyesülése az NDK-ban 1949-ben következett be. A dentisták és a fogkezelők (Zahnpraktiker), határidőhöz kötve továbbképző tanfolyam hallgatása és vizsga letétele után fogorvosi címet nyerhettek el. Akik a vizsgát nem tették le, nem fejthettek ki a rendelkezést követőleg fogászati tevékenységet. Ez az egyezmény a gyógyítási szabadság elvét a fogászat gyakorlásakor kiküszöbölte.