Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)
FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége
mania kifejezést tágabban értelmezték, mint ma, ide soroltak minden expanzív kórformát, hol őrjöngés, hol mania elnevezéssel. A mai értelemben vett mániának lényegéhez tartozik a hangulati élet oktalan felfokozottsága, fáradhatatlan euphorias állapot, állandó fecsegés, szószátyárság, öncicomázás, kérkedés, öntúlértékelés — mindez Semmelweis esetében nem forgott fenn. A tombolásba átmenő mania furiosa esetleg hasonlítható Semmelweis dühkitöréseihez, de az előzmények ismerete világossá teszi, hogy ez a kórkép nem jöhet szóba. Ugyanígy az ellenkezője sem, a depressio, ámbár Semmelweis hangulata sokszor volt deprimált. A depressio azonban, mint genuin elmebaj, nem egyszerűen nyomott hangulatot jelent, hanem kétségbeesett és vigasztalhatatlan önmagába süppedést, sírást, panaszkodást, önkicsinyítési téveszméket, a psychomotoros élet lefokozottságát stb. Mindez Semmelweisnél nem volt. A manapság gyakran használatos ,,reactiv depressio" kifejezés nem genuin elmebajt jelent, hanem kellemetlen külső körülmények visszahatásaként létrejött kóros elkeseredést; 1865-ben éppen semmiféle külső ok nem indokolt volna nála ilyen reakciót, amely egyébként is egészen másfajta tüneteket produkál. A paranoia lehetősége minden más kórképnél korábban felmerült, hiszen amikor bírálói ,,a puerperális nap Koránjának" hirdetőjét gúnyolták benne, voltaképp paranoid fanatizmusára céloztak. Nem vitás, hogy az „örökigaz tanításom" és hasonló kifejezések paranoid önértékelésre vallanak. Védelmezői azzal szokták kivédeni a paranoia „vádját", hogy „igaza volt". Ez azonban gyenge érvelés; az üldöztetési és nagyzási téboly nem függ attól, hogy a benne szenvedőt csakugyan üldözik-e, illetve joggal tartjuk-e zseninek. Rousseau például üldöztetéses paranoiában szenvedett, noha közben valóban üldözték. Semmelweisnek ezek a paranoid megnyilatkozása: azonban nem merítik ki az üldöztetési vagy nagyzási téboly ismérveit, csupán kísérőjelenségei az alapbetegségének. A valódi paranoia lényege a „vonatkoztatás", önnör személyének valamilyen fajta kóros megítélése (túl- vagy alábecsülés), továbbá a hiba; kiindulópontra felépített logikus téveseszmerendszer, mindez megtartott, tiszta öntudat mellett. Semmelweisnek nem volt téveseszmerendszere, nem vonatkoztatta magára a tőle független eseményeket, nem tartotta magát sem üldözöttnek, sem na gyobbnak annál, amilyen csakugyan volt. Amikor az 1861/62-es vita hevében úgj érezte, hogy a szakmában hovatovább mindenki az ellenségévé vált, és fölfedezésérc túlértékelő jelzőket használt, nem a paranoiás elmebeteg téveszmevilágában élt, hanen kezdődő paralízise folytán meglazult kezében a gyeplő: kritikája és önkritikája egy aránt labilissá vált. Ez a labilitás a későbbiek folyamán is megmaradt, de sohasem fej lődött a paranoia irányába. A kizárásos módszer (diagnosis per exclusionem) inkább negatív, mint pozirn irányban nyújt segítséget: nem azt mondja meg, mi baja a betegnek, hanem hogy m nem lehet a baja ; ebből csupán visszakövetkeztetünk a lehetséges fennmaradóra, am ebben az esetben a pp. Hogy valóban az, megpróbáljuk analógiás módszerrel (dia gnosis per analogiam) igazolni: összehasonlítjuk Semmelweis kórlefolyását, tüneteit ; szakirodalom jellegzetes pp-képével. Történelmi diagnózisról lévén szó, elvégezten ezt az összevetést a kortárs-irodalommal; Bolyó és Spielmann paralízis-leírásai é bemutatott példái döbbenetesen hasonlóak Semmelweis kórképéhez — amiből látszik hogy már akkor elég alaposan ismerték a pp-t, noha vérbajos eredetére még épp csal