Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)
FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége
gyanakodni kezdtek. A későbbiek során Kraepelin bővíti a tünetegyüttest, s nálunk Moravcsik ad igen alapos leírást, amelyből érdemes idézni: „... a jellem már igen korán kezd lassú, eleinte alig észrevehető átalakuláson átmenni. Elérzékenyülésre hajlamossá válnak, illemérzékük eltompul. . . Sajátságos paranoiás vonás is mutatkozhat, környezetükkel szemben gyanakvókká, bizalmatlanokká válnak. Korai jelenség a kedélyhangulat gyors ingadozása. Gyakori, bár nem állandó tünetek közé tartozik a fejfájás. . . üresség, nyomás, szorító érzés a koponyában, az agyban. Néha éjjeleken át alig hunyják be szemüket. Azelőtt étvágytalan betegek falánkokká válhatnak. Korán feltűnhet az arckifejezés és magaviselet megváltozása. Kisebb-nagyobb helyesírási hibákat követnek el, egyes betűket, szótagokat kihagynak, az ékezeteket nem megfelelő helyre rakják. —Néha már korán jelentkezhetnek a paraly sises rohamok. Az elősorolt jelenségek évekkel megelőzhetik a dementia paralytica tulajdonképpeni kitörését. .. Míg máskor a dementia paralytica a kifejlődés bizonyos stádiumában hosszabb ideig változatlanul megmarad, és sem a psychés, sem a motoros tünetek nincsenek élesen kifejezve, bár olykor rövid ideig tartó kisebb-nagyobb kitörések, paralysises rohamok mutatkoznak.'''' (Kivonat a 321—326. old.-ról.) A „dementia" kifejezéssel kapcsolatban szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a legtöbb szerző helyteleníti a köztudatba átment „dementia", illetve az ennek megfelelő német „Blödsinn" és magyar „elbutulás" elnevezést, minthogy a betegek dementálódása csak az utolsó szakaszban válik kifejezetté. Már Spielmann 1855-ben „der sogenannte paralytische Blödsinn" címszó alatt tárgyalja a betegséget, hozzáfűzve, hogy ezt az „unpassend" elnevezést csak azért használja, mert ez ment át a köztudatba. (340. old.) A betegség magyar elnevezése Semmelweis idejében „butaság, terjedő hűdési tünetekkel" volt. (Ld. Bolyó, Gyógyászat, 1863, 535. old.) Pszichológiai fontossága van Semmelweis esetében a rosszhangzású elnevezésnek : a családot és a tanártársakat egyaránt kényelmetlenül érintette, hogy kollégájuk nemcsak „megzavarodott", hanem a köznyelvben diflámáló módon használatos „Blödsinn", „elhülyülés", „butaság" nevű betegségbe esett, ami értelmi képességeire visszahatólag is rossz fényt vethet. A későbbi nagy hallgatásnak és titokzatosságnak, ami Semmelweis halálát körülvette, ez lehetett az egyik legfőbb lélektani rugója. Valójában egyfajta „lárváit dementálódás" minden esetben fennáll, Semmelweisnél is kimutatható a gondolkodás és érdeklődés sajátos beszűkülésében, amint arra később kitérek. Egyelőre maradjunk az analógiás összehasonlításnál; idézem Sarbó Artúr leírását, aki nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a betegség kezdetét hosszú stagnálás követheti, amelyben a kórkép álcázott marad a következő kirobbanásig: „E bekezdő állapot hónapokon, sokszor éveken át húzódik el, és a beteg szokott munkáját, ha erőlködés árán is, folytatni tudja. Ez vezeti félre a hozzátartozókat, akik azt hiszik, hogy csak egyszerű kimerülésről van szó. Mikor azután az egyéniség megváltozásának tünetei kezdenek felismerhetőkké lenni, az addig szófukar beteg bőbeszédűvé válik, öltözékére többé nem ügyel, azt elhanyagolja, ingerlékeny, indulatkitörésre hajlamos lesz, könnyen elérzékenyül, kezd családjával nem törődni — szóval jellemváltozás áll be, ekkor eszmélnek rá a hozzátartozók, hogy nagyobb bajról is szó lehet... Különösen veszélyezettek e szempontból azon esetek, melyekben a beszéd és írás terén mutatkozó kiesési tünetek nem nagyon szembeötlők, mikor még a beteg viselkedése a componált egyén benyomását teszi. — Más esetekben hiányzik a hosszabb bevezető
