Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 82. (Budapest, 1977)
TANULMÁNYOK - Lázár Szini Karola: A magyar orvosi műszókincs fejlődésének kezdetei
a szervek jellemző elváltozásaival járnak. A tudományos, kísérletes kórtan megalapozása előtt az ó- és középkornak a testnedvekre, a hippokratészi-galenusi nedvkórtanra (humoralpathologia) alapozott homályos betegségképzetei uralkodtak, amikor is kezdetleges vizsgálati eljárások mellett, a tünetet azonosították a betegséggel. 30 Hogy a betegségnevek mögött a szójegyzékek keletkezése idején is csupán tüneteket kereshetünk, erre a tényre már a XVI. századi magyarorvosi könyvszerzőjerávilágított: a régi orvosok .,a betegségeknek okait és természetét nem tudván. . ., nem a nyavalyának valóságából, hanem a mi leg először elejékben okádott, abból formáltattak nevet" — olvashatjuk a mű előszavában. 31 A szójegyzékek betegségnevei fogalmilag tehát tünetek (symptomák), egyetlen kóros jelenség ( ádázó, dagadás, dühödtség, fájás, hörpiteslő, kelés, nyilallás, puff adózás, reszkető, szédelgő, viszketés stb.) vagy együttjáró tünetek megnevezései (berekesztő nátha, akadozva, későre, nehezen szól, nagy kínnal és csöppenként vizelik), illetőleg a megbetegedés szervi lokalizációját, mint a tünetcsoport legfeltűnőbb tünetét jelölik 32 (ágyéka, joha-, lépe-, szívefájó, bél-, hézagfájás, fejfájdalom, ínyfakadás, lábnak zsugorodása, szeméremtest eldagadása stb.), egyben az anatómiai és kórtani szókincs átfedését is példázva. A testrészhez való kötöttség ugyanakkor fogódzó a szűkebb jelentéskörű kórtani fogalmak (lábköszvény, torokgyík, tüdő dagadása, veséknek fájdalma stb.) elkülönítésére is. Önálló kórképekre utaló, speciális fogalmakat jelölő műszavakat (francit, golyva, gutaütés, rásztbetegség, Szent Antal tüze stb.) csak a XVI. századi szójegyzékekben találunk. Azok a terminusok, melyek nem kötődnek testrészhez, általánosabb jelentéstartalmúak, tulajdonképpen általános tünetek jelölői (hideglelés, cilélkodás, elfonnyadt, szédelgés stb.), akárcsak azoknak a kóros elváltozásoknak megnevezései, amelyek bármely testrészen keletkezhetnek (dagadás, kelevény, seb, var stb.). De legáltalánosabb jelentésűek a mindhárom szójegyzékben egyaránt előforduló kórtani alapfogalmak (beteg, betegség, kór, kórság, nyavalya, nyavalyásság). Előbbi felsorakoztatásaink egyben jelzik a kórtani szókincs időbeli rétegeit is: egyrészt az ősibb, tudományelőtti (SchlSzj. és Murm.-ból való fogalmak jelölői), másrészt a tüzetesebb betegmegfigyelésre, tudományos állásfoglalásra valló réteget (mindenekelőtt a SzikszF.-ban előforduló műszavak). Az orvostudomány szakágait figyelembe véve a kórtani nyelvi anyagban mindenekelőtt a belgyógyászat és tüdőgyógyászat (belső betegség, gyomorbeli émelyedés, gyomorfájó, kólikás, hasrágás, sárvízbetegség, vízkórság, illetőleg aszúkórság, hörpiteslő, hurutás, tüdőnek felfuvalkodása, nehéz lehés, stb.), a fertőző megbetegedések (döghalál, bélpoklos, vérhas, hagymáz stb.), ideg- és elmebetegségek (balgatag, bolondoskodik, elmételenség, eszelős, kórságos 'epilepsziás') fogalmainak megnevezéseit találjuk. Jelentős továbbá a szemészeti (fekete és fejér hályog, szemfájás, szemnek homályossága 30 Spielmann József—Lázár Szini Karola—Mészáros Gergely: Adalékok Lencsés György Ars Medica c. műve kérdéséhez. III. A tüdő és a mellhártya megbetegedései az Ars Medica-ban. Orv. Szle. XVIII (1972), 1. 104. ;il Az Ars Medica 1610-es erdőszádai és az 1757-es erdőszentgyörgyi másolataiban szereplő Praefatio azaz Elől járó beszéd. 32 Vö. : Petrányi Gyula: Belgyógyászati diagnosztika. Bp., 1971, 16.
