Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 82. (Budapest, 1977)

ADATTÁR - Vida Tivadar: Bél Mátyás kézirata a magyarok öltözködéséről és erkölcseiről

mieink inkább törekszenek a vidámságra, mint a részegségre; mindazonáltal tagadhatatlan, hogy léteznek mindenütt olyanok, akik túllépik a mértéket." A nemi erkölcsökről már itt megjegyzi, hogy „Magyarországon a hajadonok nem kapnak rá olyan könnyen a kéjelgésre, mint másutt. Kerülik ugyanis a mindenféle ocsmány beszédeket, úgyhogy nehéz őket rávenni a beszélgetésre. A munkának élő férfiaknak pedig se alkalmuk, se hajlamuk nincsen [erre]". A III. § szól a „nemzet szaporodáséival kapcsolatos erkölcsökről". Az anyákról itt megállapítja, hogy „erős emberfajta, elsősorban a szláv asszonyok, akik — midőn elérkezik a szülés ideje — nem távoznak el messzire a munkájuktól, s ott megszülve úgy hozzák vissza a gyermeket, hogy azt hinnéd, nem is szülték, hanem találták. Nem sokkal gyöngébbek náluknál a magyar nők, akik — nem egyszer alig tizenöt évesen — a szülés után mindjárt felkelnek, s egyik kezükben a gyermeket tartva, a másikban fát hordanak a tűzhelyhez." Bár kifejezetten nem említi, mindez bizonyára a földműves lakosságra vonatkozik. Valószínűleg a többiekre, elsősorban a városi lakosságra céloz pár sorral odább ez a megállapítása: ,,. .. ebben a mi megfeszített korunkban asszonyaink napról napra gyögébbekké és kényesebbekké válnak." A szüléssel és keresztelővel kapcsolatban azt írja: „Sok helyütt a szülés után megitatják őket [ti. a szülő nőket] borral vagy égetett szesszel, hogy visszanyerjék erőnlétüket. Az újszülöttet sokan előbb tejfürdőben mosdatják, aztán vízben." A keresztelés utáni lakomákról említi, hogy „a városokban s a mezővárosokban tisztességes mértéket tartanak" a résztvevők. Nem így a falusi lakosság. „Különösen ott, ahol az égetett szeszt használják, a kelleténél többel engednek meg maguknak." Csak az előkelőbb anyák fogadnak dajkákat a csecsemőikhez. Óvja őket a házasságtörés útján szerzett dajkaságtól. S e helyen találjuk a legkiadósabb orvosi utalást, illetve idézetet. "Már a bölcsőben beoltják a gyermekbe, mondja Heimo n t,

& a dajkák beteges hajlamát, [s ezzel] mesterségesen életének siralmas jelleget [adnak] éppúgy, mintha öröklődő lenne az. Végül nem elég, hogy a tej útján a csecsszopóba áttelepítik és életébe makacsul beletestesitik az anyagi betegségeket, e betegségek rejtett kórságát és öröklődő gyökereit, hanem még a különféle bűnök erkölcsi csírái is behatolnak a tejjel együtt: a tej ugyanis a lélek zavarai folytán minden óráiban más hatást vesz fel." Ezt az idézett részt kéziratában Bél Mátyás alá is húzta, annak bizonyságául, hogy fontosnak tekintette. Ám az idézet még folytatódik. „Ezért fejezi be a tapasztalt ember, jobb a csecsemőket cukorral vagy mézzel főzött árpasörrel táplálni, mint más, főként házasságtörő tejével." Nyilván itt ér véget az idézet, mert a következő mondatban szerzőnk már áttér a magyar viszonyok ecsetelésére. „Magyarországon azok az anyák, akiknek nincs tejük, vagy egészségi állapotuk miatt nem tudnak szoptatni, vászondarabkába tekernek megrágott lépesmézet, s ezt a gyermek szájába téve arra késztetik, hogy szopja a mézes vásznat. Egyesek helytelenítették ezt a táplálékot, mert hátrányára van a fogaknak, és a gyönge gyomorban és belekben férgeket képez." E mondattal be is fejezte a III. §-t, hogy a IV-ben elkezdjen foglalkozni a nevelés kérdéseivel. Mellőzve most a házasságra lépők életkoráról tett megállapításait, Bél kéziratának e Jean Baptiste van Helmont (1577—1644) orvos, vegyész, polihisztor Ortus medicináé (Amsterdam, 1648.) c. művének 783—784. lapjairól származó, majdnem szószerinti idézet.