Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 82. (Budapest, 1977)

ADATTÁR - Vida Tivadar: Bél Mátyás kézirata a magyarok öltözködéséről és erkölcseiről

XV. §-ában ezt írja: „Magyarországon számos betegség van, de egészen sajéttságosak azok, amelyeket az orvosok nausea-nak (esömer) és febris acuta-nak (hitzige fiber) neveznek. E két veszedelmes betegséget az étel és ital mértéktelen élvezetétől kapja meg az ember. Lásd ezekre nézve Mileter vitáit a csömörről stb." Majd üres hely következik, ahová maga Bél írta zárójelben: „loco spatii", azaz szabad helynek. Vajon MileterrbX akart-e még írni vagy további „magyar" betegségekről? A következő, a XVI. § elején olvasható mondat az utóbbi következtetést valószínűsíti. így szól: „Van még Magyarországon más ártalmas betegség is, mint a fulladás, a száraz kór, a hideglelés és más több efféle, amely határt szab a halandó emberi nemnek." Ezután azonban nem részletezi tovább ezeket a betegségeket, hanem rátér a temetési szokásokra. Látszik tehát, hogy itt a betegségek említésével csak az átmenetre törekedett a megelőző témától a halál s a temetés témájához. E paragrafus utolsó mondata minden írásjel nélkül végződik, s ez arra mutat, hogy Bélnek szándékában volt még folytatni ezt az írásművét. Ami Miletert illeti, nem más ő, mint MzVteter (Weszpréminél), vagy Maleter (Gurlt— Hirsch orvosi életrajzi lexikonjában) János (1691—1755), iglói születésű szepességi orvos. A Rákóczi-szabadságharc idején szülei a lengyelországi Danckában járatták gimnáziumba, az egyetemet pedig Jénában és Leydenben végezte. Itt is avatták orvossá 1717-ben. Értekezésének a címe: ,,De morbo Tsömör, Hungaris endemio". Ezután hazatért Iglóra, ahol Lubomirszky hercegnek, a 16 elzálogosított szepesi város kormányzójának lett udvari orvosa. 1722-ben Szepes megye és Lőcse városa is kinevezte megyei, ill. városi tisztorvosává.

7 Weszprémi Magyarország és Erdély híres kortárs orvosai között tartja őt számon.

8 S mintha az utókor is igazat adott volna értékelésének. A Gurlt—Hirsch-féle orvosi életrajzi lexikon is rövid cikket szentel neki. Idézett orvosavató értekezésén kívül (Weszprémivel egybehangzóan) tud még egy nyomtatásban kiadott könyvéről. Ezt németül írta, s a címe: „Höchstnöthige Erinnerung, wie sowohl die Bewahrung, als auch die Cur selbst bey besorgender Contagionszeit anzustellen sey". Negyedrét alakban hagyta el a sajtót Lőcsén 1739-ben, 10 lapon, de a nyomda feltüntetése nélkül.

9 Szinnyei annyit tesz még hozzá e két könyvéhez, hogy „Bél Mátyás nagy geographiai munkájánál segédkezett".

10 Talán bizony éppen tőle várt értesüléseket más sajátos magyarországi betegségekre vonatkozóan, amelyek számára üresen hagyta a helyet kéziratának XV. §-a végén? Ha történetírói szimattal keressük Bél Mátyás életében ezeknek a kéziratban fellelhető orvosi vonatkozásoknak az eredetét, nem kell messzire mennünk. Már Haan Lajos megírta Bél Mátyásról szóló, 1879-ben kiadott akadémiai székfoglalójában, hogy amikor a fiatal Bél Halléban 1704—1705-ben teológiát hallgatott, „elgondolván azt, hogy a gondviselés netán oly faluba találja lelkésznek tenni, ahol orvos nem lesz, jónak látta az or v o si tudományokat is, nevezetesen az ún. medic i n a forensis-t hallgatni. Innen keletkezett azután ama hír, hogy Bél Halléban szakítván a theológiával, orvosi pályára készült"'.

n 7 Weszprémi i. m. I. 228—229. 8 I. m. IV. 387. !) Petrik Géza: Magyarország bibliográfiája 1712—1860. Bp. 1888—1892. II. 662. 1(1 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VIII. Bp. 1902, 448. 11 Haan Lajos: Bél Mátyás. Bp. 1879. 18.