Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 81. (Budapest, 1977)

KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Gerevich József—Ungvári Gábor: Gulácsy Lajos betegségének kultúrtörténeti vonatkozásai

GULÁCSY LAJOS BETEGSÉGÉNEK KULTÚRTÖRTÉNETI VONATKOZÁSAI GEREVICH JÓZSE F-U NGVÁRI GÁBOR „Hiszen a méreg, mint a mámor lihegő perceiben, redős bíborvirágok kéjjel túlontúl átitatott szirmaiból, mohón, reszketve szívtam magamba, nemsokára hatni fog s én a csodabogaras, mandulaszemű fiú, megfogok halni az elefántcsont-torony aranyveretű kapujánál ..." Gulácsy Lajos K

ora legigézetesebb piktor-lírikusa", Gulácsy Lajos, ,,a stílusteremtő, nyelvújító varázsló", a magyar festészet „besorolhatatlan, területenkívüli" képviselője, a víziós, misztikus festő, aki az „öntudat partján vándorol", mert „rosszkor jött a világra", és akinek művészete „groteszk és félelmetes, mint egy Mantegna-fej", különc, tétova, dekadens és labilis - psychiatriai betegségben szenvedett; élete utolsó tizenhárom évét megszakítás nélkül elmegyógyintézetben töltötte. Esetének psychopathológiai elemzése, a betegsége és művészete közötti összefüggések vizsgálata mind ez ideig kívülesett a psychiatriai kutatás horizontján. Gulácsy pathographiáját előkészítő jelen tanulmányunkban a következő kérdésekre keresünk választ : hogyan kapcsolódik Gulácsy művészete és magatartása a korszellem mintáihoz; betegsége kialakulásának folyamatában ez a viszony mennyiben változik; vizsgálatunk tárgya továbbá Gulácsy betegségének kultúrtöténeti jelentősége saját korának megítélése szerint és mai korunk időtávlatában. A TAGADÁS MINTÁI A térben és időben zajló elvágyódás, menekülés, vagyis a „szecesszió", mint a polgári társadalom individuális tagadásának kétdimenziós kerete már a múlt század második felében kialakult. A térben zajló menekülés két markáns változatát képviselte Gauguin és Rimbaud. Míg az előbbi új művészi élményszerzés reményében kereste fel a „forrást", az utóbbi, felfedezve, hogy a költészet gátat vet személyisége szabad kifejlésének, megtagadta a művészetet. Kettejük menekülése a századelőn számos művésznek vált emberileg és művészileg jól kamatoztatható sémává; művészet-, illetve társadalomtagadásuk modelljét több avantgárdé művész formális alapelvként használta fel {Kandinszkij, Klee, Nolde, Csoníváry stb. egzotikus tájakra utazott [85]; Duchamp abbahagyta a festést, mert jobban szeretett sakkozni [86]; Vantongerloo, látván, hogy a természet világából vett témák csak korlátai térélménye kifejezésének, felhagyott a festészettel és a szobrászattal [100]). Az idő-dimenzióban érvényesülő menekülés a preraffaeliták vívmánya, amennyiben a Raffaellót megelőző korszak iránti nosztalgiájuk alakította ki esztétikai elveiket és szecesszióba torkolló [8], laboratóriumi stílusukat. Az idő-dimenziót esztétikai síkon Wilde [124] bontja meg: félreértve feltámasztja és népszerűsíti azt a kanti gondolatot, mely szerint „szép az, ami érdek nélkül