Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 81. (Budapest, 1977)

FOLYÓIRATOKBÓL - Hessisches Ärzteblatt, 1976 (Vida Tivadar)

összetételét, szerkezetét és működését tekintették, az orvosi gyakorlat sajátos tárgya pedig mindig is a beteg testi állapotának diétás, gyógyszeres és sebészeti módon történő megváltoztatása volt. Az, hogy az állandó tartalmi változások ellenére az orvosi tanulmányok belső struktúrája és tárgya századokon, sőt évezredeken át ugyanaz maradt, nem is olyan meglepő, ha nem tévesztjük szem elől, hogy az egész nyugati akadémikus orvostudomány a görögök által még az i. e. V. században megvetett alapokra épült. Márpedig a korai görög „naturalista" medicinában — így Hippokratész írásaiban is — az orvos érdeklődésének elsődleges tárgya a beteg teste mint a természet része. A gyógyítás is elsődlegesen egy természeti tárgy — az emberi test — physisére irányul, sokkal inkább, mint egy személy psychéjéie. Már Platon is azt vetette az orvosok szemére, hogy nem az egész embert tekintik, hanem csak a testét, ezért is tehetetlenek sok betegséggel szemben. Rather ezután sorra veszi az egyes korok legtekintélyesebb orvosi rendszerező müveit (a 9. századbeli Johannitius Isagogéjától kezdve Johannes Mueller 1830-ban megjelent Handbuch der Physiologie des Menschen-jéig, öszszesen mintegy tízet), s kimutatja szerkezeti felépítésük és szemléletük azonos vonásait. A platóni kritika hangját ma azok szólaltatják meg, akik szerint az évezredes gyökerű naturalisztikus medicina eleve képtelen egy csomó olyan betegség kezelésére, amely eleve kívül esik vizsgálati körén. A pszichológiai, a pszichoanalitikus, a perszonalisztikus, a holisztikus medicina hívei — hogy csak néhány irányzatot nevezzünk néven — megkísérlik hát a nyugati akadémikus medicina hagyományos tárgykörét bővíteni. E kísérletek sikere azonban egyrészt azért kétséges, mert a nyugati akadémikus medicina elméleti oldala egyre megalapozottabbá vált, és — saját szféráján belül — gyakorlatilag is eredményes. Másrészt igen nehéz egy ezer éve meggyökeresedett akadémiai struktúra megváltoztatása. Fonák módon: minél inkább változni látszik, annál inkább hasonlít önmagára. Debus, Allen G.: The pharmaceutical revolution of the renaissance (307—317.) — A szerző „a reneszánsz gyógyszerészeti forradalmának" lényegét a kémiai gyógyszereknek Paracelsus nyomán történt bevezetésében látja, amely az 1618-ban kiadott első angol gyógyszerkönyvben (Pharmacopoea) kapott hivatalos kodifikálást. Némethy Ferenc HESSISCHES ÄRZTEBLATT — 1976 Bd. 37, No. 4 Az áprilisi szám viszonylag gazdag orvostörténeti tárgyú vagy vonatkozású cikkekben. A „Híres orvosok" rovatában Paul Gottlieb Werlhof (1699-1767), neves hannoveri orvos szépirodalmi sikereiből kapunk ízelítőt. Költeményeinek 1756-ban 2. kiadásban megjelent kötetéhez nem kisebb orvos, mint Albrecht von Haller írt előszót. Érdemes talán idézni belőle értékítéletét a költőről és az orvosról: „A költő elszórakoztat egy negyedórára, az orvos megjavítja az egész élet állapotát". Tartalmilag a költemények vallási, erkölcsi és életkép jellegűek, valamint alkalmi versek. Utóbbiak egyike megénekeli az orvos fáradságos életmódját s ezen belül az orvosfeleség áldozatos hivatását. (324-327.) Az orvostörténelmi rovatban a dieburgi Prof. Joseph Gottlieb tollából kapunk ismertetést a máltai Hal-Safieni