Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 81. (Budapest, 1977)

SZEMLE Könyvekről - Schipperges, H.: Arabische Medizin im lateinischen Mittelalter (Némethy Ferenc)

Schipperges, Heinrich: Arabische Medizin im lateinischen Mittelalter. Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Mathematisch-naturwissenschaftliche Klasse. Jahrg. 1976. 2. Abhandlung. Berlin—Heidelberg—New York, Springer Verlag, 1976. 192 S. 83 Abb. Aki nem tud arabusul. . . Schipperges professzor ama ritka európai orvostörténészek egyike, akik tudnak. A másodkézből vett közlésekre épülő annyi tanulmány és könyv után ezért is élmény végigolvasni az ő művét az arab medicináról. Tárgyát nem csupán leíró módszerességgel, hanem az oknyomozó izgalmával is kezeli. Voltaképpen a középkori egyetem — s ezen belül az orvosi fakultás — genezisét kutatja, így jut el az arabokig. „Az orvostörténész még mindig ámulva áll az előtt a kérdés előtt — írja bevezetésében —, hogyan is történhetett, hogy a fiatal Nyugat-Európa orvoslása minden társadalmi szükséglet ellenére több mint fél évezreden át sosem tudott az empirikus népi gyógyászat szintje fölé emelkedni, míg aztán egyszerre, a 12. század derekán, egyetlen nemzedék életében, szinte egycsapásra egyetemi fakultássá vált." Meglátása szerint (amelyet szerényen hipotézisnek nevez) az arab skolasztika orvosi intézményei és akadémiai szervezetei szolgáltak modellül annak a keleti és görög műveltségnek átvételéhez, amely az európai egyetem arculatát is meghatározta. A medicina értékelésében oly gyorsan bekövetkező változás érzékeltetésére arra hivatkozik, hogy a teológia, filozófia és jog mellett a 12. század végén már az egyetemi fakultás rangjával bíró medicina 1130 körül — Szentviktori Hugo tudományos rendszerezésében — még szerényen meghúzódott a „praktikus ismeretek" sorában, a vadászat és a színjátszás között. Ezzel szemben az araboknál az orvoslás már régóta nagy tudományos becsben állott. Mohamed prófétának tulajdonítják a mondást, amely szerint valójában csak két tudomány létezik: a teológia és a medicina, az üdvösség és az egészség tudománya (Heilskunde und Heilkunst). Az előbbivel közös tőről fakad a jogtudomány, mint a „salus publica" biztosítója, az utóbbival a természetfilozófia, a „salus privata" alapja. S ezzel már előttünk is áll a négyfakultásos középkori egyetem váza, négy tipikus reprezentánsával: a pappal, tanítóval, bíróval és orvossal. Schipperges három fokozatban szemlélteti az arab kultúra termékenyítő hatását: a 11 — 12. században végbemenő receptiót a 12—13. században az assimilatio, majd a 13—14. században az integratio követi. Van azonban az orvostudománynak olyan területe is — a betegágy melletti klinikai oktatás — , amelyen Európa (ha Sydenhamet tekintjük úttörőnek) csak mintegy 600 évvel később, a 17. században zárkózik fel az arab kezdeményezés mögé. Al-Magusi (f994) írásaiban ez olvasható az orvosképzésről: „Az orvostanhallgató kötelességei közé tartozik, hogy szünet nélkül látogassa a kórházakat és ápoldákat, a betegek állapotát és hogylétét lankadatlan figyelemmel tanulmányozza az éleselméjű orvosprofesszorok kíséretében. Gyakran érdeklődjék a betegek állapota és látható tünetei iránt, közben idézze fel magában mindazt, amit e kóros elváltozásokról olvasott. . . Ha így cselekszik, magas rangot ér majd el ebben a művészetben.'''' Ibn abi Usaibiától (1203—1270) pedig arról értesülünk, hogy az orvosok a „vizit" után a könyvtárban jöttek össze egy-egy különlegesebb eset megvitatására. A kötet végén — a 35 oldalas bibliográfia és a párhuzamos időrendi táblázat előtt—