Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 81. (Budapest, 1977)
ADATTÁR - Vida Tivadar: A fiatal Weszprémi István adaléka az alkoholizmus gyógyításának történetéhez
történő fenyegetéssel. Ám azt, vajon itt az orvosoknak is hozzá kell-e járulniok a maguk adalékával, az fogja kétségtelenül megítélni, aki a saját kárán tanulta meg e dolog helyes értékelését. Ahhoz, hogy ennél a mi szomjas Páciensünknél is mérsékeljük a vérnek és a nedveknek mértéktelen és heves mozgását, amely a test valamennyi csatornájában és vezetékében a szív, az ütőerek s a többi edények izomrostjainak segítségével megy végbe — se mozgás az utóbbiak erősségének, rugalmasságának megfelelően növekszik és válik hevessé —, hogy kellő legyen az egyensúly a folyékony és a száraz [anyagok] között, ismételten meg kellett őt tisztítani érvágással, hánytatással és hashajtással az edényeiben hevesen keringő folyadék kiürítése útján attól a telítettségtől, amely az arcán már-már kiütő vörös bibircsókok által mutatkozott meg. Mérsékelni és szelídíteni kellett továbbá [8] a nedvek és az epe égető csípősséget, le kellett nyomni a belső hőt és meg kellett lazítani a megfeszített rostokat. E cél elérésére legmegfelelőbb gyógyszernek ítéltük a salétromot, mégpedig csakis a tisztítottat, nem pedig valami nagy munkával készíthető salétromos készítményt, mint az égetős sót, Glauber-sót, Kalium sulphuricom-ot stb., amelyekről a mélyebben látó iatrokémikusok helyesen tartják azt, hogy az illékony, légnemű só legkiválóbb részét elveszítette a tűzben. Nem vagyok oly előrelátó, hogy könnyen átlássam és szóval meghatározzam, hogyan fékezi meg a betegségek e panaceája a vér hevét és a légnemű anyagoknak e dühödt mozgását, hogyan férkőzik be részecskéinek rideg, hegyes alakja a nedvek ragadós molekulái közé, hogyan hajlítja meg azokat, sűríti össze a légnemű anyagokat és áll meg tüstént a maga gyors futásában. Bár a tapasztalatból mint az igazság útmutatójából kétségtelenül tudom, hogy a salétromsav borszeszbe öntve jeles forrást okoz, úgyhogy ennek erejét amannak hatásos, de ellentett ereje nagyon is legyöngíti, sőt lerombolja; de az, hogy az orvostudomány bölcsőjétől fogva orvosi használatba vették, biztos Theophrastus 10 , Dioscorides 11 , Plinius műveiből, de mindenekelőtt Hippokrates szózataiból [mondásaiból] s ezek hű tomácsolásaiból, különösen Galenos 10 Theophrastus vagy Theophrastos (kb. i. e. 374—288) Arisztotelésznek volt a legkiválóbb tanítványa s egyben utóda a Lükeionban. Ereszoszból (Leszbosz szigetéről) származik; eredeti neve Türtamosz. A közhasználatú Teofrasztosz (^isteni szónok) név kiváló előadóképessége miatt ragadt rá. Könyvet írt a jellemekről. Nagyjelentőségű botanikai munkássága: növénytana kiegészíti Arisztotelész állattanát. Két növénytani írásműve: a De história plantarum és a De causis plantarum először 1497-ben jelent meg nyomtatásban. Részletesen tárgyalja bennük a gyógynövényeket is. Orvosi értekezéseit főleg az elmekórtan területéről veszi (epilepszia, szédülés, ájulás, ittasság, melankólia, delirium stb.), de ezek mind elvesztek. (L. Orvosi Lexikon 4. k. Bp. 1973. 599.) 11 Dioscorides vagy Dioszkuridész Pedaniosz görög származású, a ciliciai (Kisázsia) Anazarbából való római katonaorvos, botanikus és farmakológus (kb. 40—90 i. sz.). Peri hülész iatrikész c. munkája ( = A gyógyító orvosi anyagok), amely foglalata az ókor gyógyszertani ismereteinek, 77—78 táján készült 5 könyvben. Latin fordításának „matéria medica" kifejezése annyira átment a közhasználatba, hogy a 18. sz.-i orvosi nyelvben — hazánkban is — a „materialista" szó jelentette a gyógyszerészt. Dioszkuridész könyve nyomtatásban 1499ben jelent meg görögül, 1549-ben latinul; utolsó kiadása pedig 1829—30-ban C. Sprengel gondozásában. (Orv. Lex. 1. k. Bp. 1967. 842.)
