Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 78-79. (Budapest, 1976)

MŰHELYTANULMÁNYOK - Szlatky Mária: Ötezer év orvosi ruhái

életében a mindjobban szerveződő egyház jelentette az egyetemességet, amely az egyes népek etnikai, nemzeti stb. sajátságai mellett és felett, fő vonalaiban egységes, internacionális keresztény kultúrát teremtett. A ruházkodásban is gyökeres változás ment végbe. Európa népeinek (gallok, germánok, kelták stb.) ősi viseleti szokásai keveredtek az ókori római formákkal, így alakult ki a nemzetenként ugyan erősen különböző, alapelemeiben azonban mégis egységes európai viselet. Az ókori öltözetektől, amelyek többnyire szabás nélküli lepelruhák voltak, elsősorban az különbözteti meg, hogy szabott-varrott elemekből tevődik össze. Másrészt olyan — az ókorban nem használatos — ruhadarabok jelentek meg, mint például a férfiaknál a nadrág. Az ókori viseleti szokásoktól eltérően Európában a két nem öltözete élesen elhatárolódott egymástól. De nemcsak a nemek közti különbség hangsúlyozódott ki erőteljesen az öltözködésben, hanem a feudális rendi társadalomnak megfelelően a merev társadalmi különbségek a ruházkodásban is szembeötlő kifejezést nyertek. A rendi társadalomra vonatkoztatva találónak érezzük a jól ismert mondás tréfás megfordítását: igenis, a ruha teszi az embert! Főurak, papok, nemesek, polgárok, parasztok, kézművesek stb. ruhái egymástól merőben és írott szabályok szerint különböztek. A késő középkortól kezdve felgyorsult változékonyság észlelhető az öltözködésben — az európai történelem során kialakult viseletformák szinte számbavehetetlen sokféleséget mutatnak. E sokféleségben mégis az egységet jelzi egyrészt az a tény, hogy a viseleti formák a kor uralkodó stílusának mindig alávetettek, így méltán beszélhetünk román, gót, reneszánsz, barokk, rokokó, empire, biedermeier stb. viseletekről, másrészt a mindig változó divatban is megjelölhetünk főbb tendenciákat aszerint, hogy mikor melyik nemzet öltözködési és egyéb szokásai váltak uralkodóvá Európaszerte, így az öltözködésben a késő középkorban a franciák (burgundi viselet), a reneszánszban az olaszok (kevésbé a németek), ezt követően a spanyolok, majd újra a franciák, s végül a XVIII. század végétől az angolok diktálták a divatot; azaz a francia, olasz, spanyol stb. viselet lett az utánozandó példa s a legelterjedtebb. A tudományok, így az orvostudomány művelése is a középkorban az egyház feladata lett. 529-ben Szent Benedek megalapította a Benedek rendet, amelynek már alapszabálya is kimondja, hogy „infirmorum cura ante omnia adhibenda est", azaz a Benedek rend a betegek ápolását elsőrendű feladatának tekintette. A X. századtól aztán sorra alakulnak egész Európában a különböző szerzetes és apáca rendek, köztük számos gyógyító rend. A kolostorok mellett xenodochiumokat (infirmárium, hospitálé stb.) létesítettek, a betegek gyógyítása mellett másolták és tanulmányozták az ókori orvosi szerzők (Galenosz, Hippokratész stb.) műveit, így ezek a rendi kolostorok a gyakorlati és az elméleti orvostudomány székhelyeivé, kiindulópontjaivá lettek. Amikor tehát kora középkori európai orvostudományról beszélünk, a kolostori orvoslás formáit értjük alatta, s ha azt kutatjuk, hogyan öltözködtek a kora-középkor orvosai, a kérdést úgy is feltehetnénk: hogyan öltözködtek a gyógyító szerzetesek? A szerzetesek öltözéke papi, egyházi öltözet, melyben erősen kifejezésre jutott a földi életet, testet megvető, a túlvilági élet hitével és vágyával átitatott kora-keresztény szellem. A ruházat a test lehető legteljesebb elfedésére, néha sanyargatására szolgált. A szerzetesek ruhája — a római tunika talár hatását őrizve — két tunikából, egy alsó ingből és a sötétebb színű felső tunikából állt, amelyhez gyakran csuklyás fejrész \