Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 78-79. (Budapest, 1976)
KRÓNIKA
Munkásságának elismeréséül 1940-ben a Jakabházy, 1956-ban a Kabay, 1966-ban a Weszprémi István Emlékéremmel tüntették ki. A magyar elismerések mellett külön említésre méltó, hogy a Német Gyógyszerészeti Társaság 1972-ben a gyógyszerésztörténelem területén kifejtett munkájáért, valamint muzeológusi tevékenységének elismeréseképpen Fritz Ferchl Emlékéremmel tüntette ki. Halmai professzor tudományos munkásságát a szerénység jellemezte. Hagyta a fiatalokat érvényesülni maga körül, és amikor csak tehette, oktatta, nevelte őket és ezirányú tevékenységében mindig érvényre jutottak a gyógyszerészet története intenzív művelésének kapcsán szerzett gazdag tapasztalatai. Tanítványai, munkatársai, kollégái és barátai emlékét kegyelettel fogják megőrizni. Zalai Károly REGÖLY-MÉREI GYULA (1908-1974) A palaeopathoiógia és az orvostörténelem kül- és belföldön egyaránt ismert és értékelt alakja volt Regöly-Mérei Gyula professzor. Budapesten született 1908. november 21-én és 1934-ben ugyanitt avatták orvosdoktorrá. Klinikai gyakorlattal kezdte pályáját: 1937-ben műtösebészi, 1941-ben fül-orr-gégészeti, végül 1955-ben kórbonctani és kórszövettani szakképzettségeket is szerzett. Az ötvenes évek második felétől egyre intenzívebben foglalkozott palaeopathológiával és orvostörténelemmel. Ez utóbbinak, mint fakultatív tárgynak, előadója volt évekig a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. 1949-ben egyetemi magántanár, 1954-ben az orvostudományok kandidátusa, 1971-ben c. egyetemi tanár lett. A hatvanas években az MTA Orvostörténelmi Bizottságának titkára volt, tudományos főmunkatárs; 1972-től tudományos tanácsadó maradt haláláig. Működését tíz országban, nyolc nyelven megjelent 230 tudományos munka jelzi, melyek közül 6 önálló könyv, 14 könyvrészlet—fejezet volt. Elismerését több bel-és külföldi tudományos társasági tagság, kitüntetés, díj, emlékérem mutatja. Emberi és tudósi portréját Hídvégi Jenő rajzolta meg gondosan az Orvosi Hetilapban (1975, 12, 702.). A kortársak, pályatársak és barátok visszaemlékezései mellett — gazdag életművet maga után hagyó kutatóról lévén szó — az idő fogja elvégezni az értékelés nagy részét. Annyi azonban már ma is bizonyos, hogy a hazai orvostörténetírásban neve fennmarad. Munkássága a legtöbb újdonságot és eredményt azokon a területeken hozta, ahol az orvostörténelmet kibővítette a palaeopathológiával, illetve e két tudományágat szintetizálta. Az Orvostörténeti Könyvek Palaeopathoiógia sorozatában jelent meg Az ősemberi és későbbi emberi maradványok rendszeres kórbonctana c. műve (1962), melyet az MTA kitüntetésben részesített. Semmelweis betegségének és halálának máig vitatott kérdésében ő foglalta össze az egyik álláspontot, s mivel bizonyára neki volt módja utoljára megvizsgálni a csontokat, tanait többé figyelmen kívül hagyni nem lehet.