Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 78-79. (Budapest, 1976)

KRÓNIKA

Néhány nappal az 1974-ben Budapesten rendezett Nemzetközi Orvostörténelmi Kongresszus megnyitása előtt, augusztus 18-án halt meg. A Magyar Orvostörténelmi Társaság sok évi alelnökét, haláláig elnökségi tagját, Weszprémi István Emlékérmesét, az Orvostörténeti Közlemények pedig szerkesztő bizottsági tagját búcsúztatta benne. Jelen számunkban a magyar orvostörténetírásban egyedülálló dolgozatának közlésével emlékezünk rá. Dr. Horánszky Nándor főorvos a Magyar Orvostörténelmi Társaság munkás tagja volt. 1899. december 11-én született Budapesten. 1923-ban Budapesten fejezte be orvosi tanulmányait. Hat évig volt Schaffer Károly mellett gyakornok és tanársegéd (1925—1930), majd az OTIosztályvezető főorvosa. 1940—42-ben a Schwartzer-szanatóriumban, illetve a Siestában működött vezető főorvosként. 1942-től nyugdíjazásáig, 1969-ig dolgozott az Ideggondozó Intézetnél mint vezető orvos. 1945 —46-ban ő szervezte meg, illetve szervezte újjá a budai ideggondozást, az ideggondozó hálózatot. Évekig tartó betegség után 1976. november 30-án hunyt el. Temetésén kollégái nevében dr. Várady Géza, a Fővárosi Ideggondozó Intézet igazgatója többek közt így emlékezett rá: „Sorsa, élete egybefonódott a magyar elmegyógyászat eddigi sorsával, életével. Dédapja, Schwartzer Ferenc és nagyapja, Babarci Schwartzer Ottó, a hazai tudományos psychiatria megteremtőinek példáját követve vállalta erkölcsi és szellemi örökségüket, kötelezte el magát az orvoslással, annak is legáldozatosabb szakával, az elmegyógyászattal. Ahogyan az ő nevük egybeforrott és elválaszthatatlanná vált a magyar tudománytörténettel és orvostörténelemmel, ugyanígy élt Horánszky Nándor együtt a Főváros elmeegészségügyével, mentalhygiénejével. . . . Tudott, mert hatalmas tudásanyaggal, kultúrával rendelkezett, akart, mert humanista, együttérző ember volt. Az itt jelenlevő barátai, kollégái is mindig a bölcs, derűs, baráti és segítőkész munkatársra emlékeznek, akire mindig számíthattak nehéz helyzetekben. Címre, megkülönböztetésre soha nem vágyott, mint szakmánk szerény munkása élt hivatásának, betegeinek.'''' Szakirodalmi munkásságát 1928-ban kezdte meg. Az ötvenes évek végétől orvostörténelmi szakirodalmi dolgozataival jelentkezett, számos esetben folyóiratunk hasábjain. Legjelentősebb, összefoglaló jellegű munkája volt az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet 100 éve c. kötetben (Bp. 1968.) megjelent fejezete a XIX. századi magyar elmegyógyászatról, egy Deák Ferenc monográfia, melynek részlete folyóiratunkban jelent meg (1972) és a World History of Psychiatry (New York 1975.) magyar fejezete. B. G. A SEMMELWEIS ORVOSTÖRTÉNETI MÚZEUM HALOTTAI Fél év leforgása alatt három kitűnő tárlatvezetőjétől kellett örökre elbúcsúznia intézetünknek. B. G. HORÁNSZKY NÁNDOR (1899-1976)