Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 78-79. (Budapest, 1976)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Keil, G. — Assion, P.: Fachprosaforschung (Vida Tivadar)
A 4. előadás szerzője a nyugatberlini Gerhard Baader, aki az orvosi szaknyelv fejlődéséről ír a középkor delelőjén és végén. („Die Entwicklung der medizinischen Fachsprache im hohen und späten Mittelalter", 88—123. p.) Előadását előbb olaszul, majd németül tartotta, s az nyomtatásban is előbb olaszul látott napvilágot. Egyik korábbi tanulmányára utalva megállapítja, hogy az orvosi szaknyelv már az ókorban a beszélt latinhoz igazodott, nem a Ciceró-féle hellenizált irodalmi latinhoz. Ennek egyik okát abban is látja, hogy az antik Rómában az orvostudomány sohasem tartozott a „septem artes liberales" körébe. Ez lényegében így maradt a keresztény ókorban is, majd az ún. karoling reneszánsz idején, amikor a középlatin lett az iskolázott európai emberek közösségének az irodalmi nyelve. Ám az orvosi szövegekben a VI.-tói a XI. sz.-ig a neolatin (román) nyelvek kialakulását megelőző vagy máris román népnyelv kifejezései jelentkeznek. Eleinte Salerno se volt kivétel, ahol 848-ból ismeretes az orvosok első említése, de salernói orvosmagisterekről csak a XI. sz.-ból tudunk. Közülük Gariopontus, Alphanus és Constantinus Africanus orvosi szakkifejezéseit teszi Baader vizsgálata tárgyává, majd a Toledo-i orvosi főiskola nagy fordítójának, Cremona-i Gellértnek a működését, hogy végül Nagy Alberten, Saliceto-i Vilmoson és Ricardus Anglicus-on keresztül eljusson a XIV. sz. küszöbére, ahonnan egy pillantást vet Mondino de'Luzzi 1316-ban írt anatómiájára. E szerzők nyelvezetéből megállapítható, hogy ők már koruknak, a skolasztika fénykorának írott latin nyelvére támaszkodtak az orvosi műnyelv kialakításában. Ezzel létrehozták azt a tudományos orvosi nyelvet, amely egyetemesjellegé vei áthidalta e téren a nemzeti különbözőségeket, olyannyira, hogy alapjául szolgált a mai mértékadó orvosi terminológiának. Az 5. előadásnak, amit Bernhard Haage (Mannheim) tartott 1971-ben a Nijmegen-i Katolikus Egyetem Német Nyelvintézetén (Hollandiában) az „artes" szakirodalmának területén folytatott germanista kutatások alkotják a tárgyát. ( „Germanistische Wortforschung auf dem Gebiet der altdeutschen Fachliteratur der Artes", 124 — 139. p.) Érdemes feljegyezni G. Eis-nek a skolasztikára visszamenő anyagfelosztását e kéziratok terén. A 7 szabad művészeten, mint első csoporton kívül a második csoportot alkotják az „artes mechanicae", ugyancsak 7 szakmával: kézművesség, hadászat, tengerészet a földrajzzal, és kereskedelemmel, földművelés és gazdálkodás, erdő és állatok, emberi orvostudomány a gyógyszerészettel és végül a „theatrica", vagyis az udvari tudományok ága, amely a mai szórakoztató ipar őse. A harmadik csoport az „artes magicáé", az ún. tiltott tudományoké, ahová a mágia és a jóslás, a zsiványkodás és a hamisítás „művészetét" sorolták. Mindezeknek megvan a sajátos szókincse, amely a legnehezebben az alkímiánál érthető, úgyhogy ott valóságos titkos nyelvről lehet beszélni. Idézi Eisnek azt a megállapítását, hogy a késő középkorban Prága mint birodalmi székhely és az első német egyetem városa mekkora mértékben járult hozzá az ónémet irodalmi nyelv kialakulásához. A szókincs vizsgálata talán unalmasan aprólékos munkának látszhatik, de éppen a neves francia sebész, Guy de Chauliac írta: „Scientiae enim per additamenta fiunt, non enim est possible eundemincipere et finire" — kissé szabad magyar fordításban: Adalékokból lesz a tudomány, nem lehet ui. ugyanazt megkezdeni és befejezni! A kötet egyik társkiadója, a badeni Freiburgban élő Peter Assion 1971-ben tartotta meg a 6. előadást az ottani egyetem német nyelvi szemináriuma népismereti osztályán IS
