Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 78-79. (Budapest, 1976)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Keil, G. — Assion, P.: Fachprosaforschung (Vida Tivadar)
„Szakirodalmi kutatás és népismeret" („Fachprosaforschung und Volkskunde", 140—166. p.) címmel. Elöljáróban rámutat, mennyire termékeny újabban az etnológia számára az a segítség, amit a filológia tud nyújtani a népi kultúra írásos emlékeinek feltárásával és elemzésével. Ezek sorából felhívja a figyelmet egy eddig meglehetősen elhanyagolt rétegre: kézművesek és hadi technikusok, tengerészek és keresedők, gazdasági intézők és kertészek, vadászok és halászok, orvosok és fürdősök, alkimisták és jósok, tanult szerzetesek és iskolamesterek szakmai feljegyzéseire. Mindez nemcsak régmúlt idők emlékeinek a gyűjtése és feldolgozása, mert bizonyos közvetítő folyamatokon keresztül, különösen a népi orvoslásés a népies mágia terén napjainkban is érvényesülnek a régi „receptek". A szerző a szappankészítés esetében mutatja be, mennyire torz tudománytörténeti képet lehet alkotni egy témáról, ha valaki figyelmen kívül hagyja az etnológia és a szakirodalmi kéziratkutatás vonatkozó eredményeit. Persze, azt sem lehet minden esetben bizonyítani, hogy pl. a népi gyógyászat sajátos elképzelései folyamatosan megvoltak az ókortól a középkoron és újkoron keresztül mindmáig. Érdekes és megszívlelendő az is, amit a kölcsönhatás történelmileg kimutatható kettős irányáról közöl: egyfelől a népi gyógyászatban hátrahagyta a nyomát mindegyik kultúrperiódus orvosi rendszere; másfelől népi receptek és gyógymódok behatoltak az egyes korok „hivatalos" orvostudományába. Mindebből következik, hogy a kutatónak rugalmasnak kell lennie szövegei elemzése közben. Következtetnie kell nemcsak a fennmaradt szövegek íróinak, rendelőinek stb. személyéből magára a szövegre, hanem megfordítva is: a szövegből az emberekre, akik olvasták és felhasználták. Az általános alapelvek levonásáig azonban még hosszú utat kell megtennie a fáradságos forráskutatásnak. A 7. közlemény annak az előadásnak bővített kézirata, amelyet Wolfram Schmitt, a heidelbergi egyetem tudományos tanácsosa tartott 1968. januárjában Düsseldorfban, a Tudománytörténeti Társaság 5. szimpozionján; címe megadja egyben a tárgyát is: A titkos tudományok irodalmához a későközépkorban. ( Zur Literatur der Geheimwissenschaften im späten Mittelalter, p. 167—182.) E titkos tudományokon a mágiát, mantikát, asztrológiát és az alkímiát érti. A középkori egyetemeken nem tanították, sőt, tiltották e „művészeteket", ezért alárendelt jelentőségűnek tartották őket, vagyis olyanoknak, amelyek nem vezetnek mélyebb ismeretre. Ennek ellenére — vagy éppen ezért — bőven akadtak művelői, még udvari körökben is. Közülük az ismertebb nevűek a német nyelvterületen: Hans Hartlieb, Hans Lobenzweig, Härtung testvér és a prágai Szegény Miklós. Különösen az elsőnek idevonatkozó írásműveivel ismertet meg bennünket a szerző; Hartlieb orvosdoktor volt, orvosi művek fordítója és a bajor hercegi udvar megbecsült diplomatája. E körülmény jellemzőnek látszik arra, hogy milyen volt a későközépkor viszonyulása az „artes magicáé"'-hoz. A befejező, 1969-ből származó előadás mintegy összefoglalóként is tekinthető, hiszen elvi kérdésekkel foglalkozik „Az irodalom fogalma és a prózai szakirodalom kutatása" címmel Gundolf Keil, würzburgi egyet, tanár tollából. (Literaturbegriff und Fachprosaforschung, 183 196. p.) Amikor — elsősorban Kari SudhofT munkássága nyomán — kiderült, mennyi ónémet orvosi és rokon szakmai tárgyú kézirat található németországi és külföldi levéltárakban, s ezeknek mennyire szerteágazó mind térben, mind időben a hatása, egyre inkább kitágultak a hagyományos irodalomfogalom határai, ahová most már a szépirodalmon túl beleférnek a középkori „artes"
