Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 77. (Budapest, 1976)

Folyóiratokból - Gesnerus, 1975 (Friedrich Ildikó —Vida Tivadar)

szerint a Beda Venerabilis-wdk tulajdo­nított „De natura infantium libellus" szövegétől függ... íme, a népi gyógyá­szat történeti összefüggései!) — Héré­mence, a kanton fővárosától, Siontól délre, a Rhône-ba ömlő Hérens völgyé­ben valóságos gyógyító „dinasztiának" volt a lakóhelye. A Dayer, majd a vele összeházasodott Bourdin család tagjairól van szó, akiknek egyik nőtagja, Jeanne (1830-1897) is folytatta nagyapja mes­terségét. Az utolsók Nicolas Bourdin ( +1947) és Baptiste Bourdin ( +1943) még századunkban is éltek tudásukkal, és érdekes megfigyelni, hogy a család nőtagjaiban ma is él a hajlam a szülész­női, illetve a férfiaknál a füvészkedő (herborista) hivatás iránt. Az orvostör­ténész érdeklődésére tarthatnak számot azok az írott és nyomtatott források, amelyekből e naturista gyógyítók tudá­sukat és receptjeiket merítették. íme, a szerzők nevei: Dioscorides, Matthiolus (kézzel írt másolás), valószínűleg Caspar Bauhin (kijegyzések) és Alexandre Bour­din: La santé par les plantes c. Neuchâtel­ben és Párizsban é. n. megjelent könyvé­nek egyes kiírott fejezetei. A nyomtatott könyvek: Az id. Plinius 3 kötete, az ifj. Pliniustól ugyancsak 3 kötet. Matthio­lus Dioscorides-kommentárja ; Fouquet asszony 1687-ben megj. Médecin des pauvres c. munkája; Nicolas Lémery Pharmacopée universelle-jének 1673-as kiadása; Ambrois Paré 1664-ben Lyon­ban megj. művei. A modernebbek közül a cikk szerzője Kneipp és Künzle lel­készek könyveit említi, valamint Giro­lamo Pagliano Firenzében megj. (1914) házi népszerű orvosi könyvét. A cikk­ből megtudjuk, hogy bizonyos napokon (pl. heti vásárok napján) valódi „rende­lést" is tartottak a városokban, a helyi gyógyszerésszel együttműködve, olykor annak officinájában. H. Walser Nyugat-Svájc 19. századi pszichiátriájáról ír (Zur Psychiatrie in der West-Schweiz im 19. Jahrhundert. — 182—191.p.). Mint mindenütt a világon, Nyugat-Svájcban is mostoha bánásmód­ban részesültek az elmebetegek s az ideg­bajban szenvedők. A század folyamán kezdtek olyan speciális intézeteket alapí­tani, ahol a betegek az addigi családi ellátásnál jobb és szakszerűbb ápolásban részesülhettek. 1838-ban megnyitották pl. a Les Vernets intézetet, mely az első kor­szerű kórházak egyike volt. Genf ezáltal hosszú évtizedekig a pszichiátria központ­ja lett. Az egyes kantonokban létesített in­tézetek együttműködtek az újonnan alapí­tott egyetemekkel és ezáltal a pszichiátriai képzés centrumaivá váltak. Érdekes je­lenség volt, hogy a német Svájc területén működő orvosok és pszichiáterek sokkal jobban együttműködtek a németországi kollégáikkal, mint akár az olasz, vagy a francia Svájc a vele határos országokkal. A század közepén egyes kantonok tör­vényeket hoztak az elmebajosok védel­mére. Hasonló céllal egyesületet alapí­tottak a század végén. A tanulmány Nyugat-Svájc kiváló pszichológusainak méltatásával zárul. G.Grosch Jean-André Véneiről, a klasz­szikus ortopédia megteremtőjéről ír (Jean-André Vene I [1740-1791 ] und die Begründung der klassischen Orthopädie — 192 /99. p.). Véneitől származik az ortopédia teljes értékű eszméje, ő ismerte föl először rehabilitációs és pedagógiai­pszichológiai kritériumait. Mint a fel­világosodás korának orvosa, érdeklődése sokoldalú volt, bábaiskola tervével fog­lalkozott, bábatankönyvet fordított, fon­tosnak tartotta a testmozgást a gyerme­keknél és a leányoknál — ez utóbbi jel­legzetesen 18. századi orvosi probléma volt. Venel továbbfejlesztette a francia Nicolas Andry (1658—1742) eszméit és

Next

/
Thumbnails
Contents