Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 77. (Budapest, 1976)

Folyóiratokból - Gesnerus, 1975 (Friedrich Ildikó —Vida Tivadar)

kák segítségével megadja neki a választ. Az ennek alapján készített közleményben a klinikus méltán tünteti fel társszerzőként az előbbi kettőt is. A történelemben azonban a tények megállapításához csak ritkán kell más szakemberek segítségét igénybe venni. A történeti kutatás alapvető módszereit ismerő történész rendszerint elő tudja ásni magának az őt érdeklő tényeket. De az igazi munkája csak ezután kezdődik, s ez épp az értelmezés, amelyet végképp csak egymaga végezhet el. Interdiszciplináris módon kell-e tehát művelni az orvostörténelmet? Ha ez azt jelenti, hogy össze kell gyűjteni különböző területek szakembereit egy soktagú kutató csoportba, amely majd sokszerzős közleményeket produkál, King határozott nemmel felel. Ha viszont azt jelenti, hogy a történészek minél több szakterületen szerezzenek jártasságot, King válasza hangsúlyos igen. A történésznek igenis interdiszciplináris módon kell megközelítenie tulajdonképpeni tárgyát, de neki magának kell a többi szakterületek ismereteit megszereznie, s nem szabad mások ténybeli tudására hagyatkoznia. King csakis ilyen értelemben híve az orvostörténelem interdiszciplináris művelésének. Némethy Ferenc GESNERUS — 1975 Vol. 32., No. 1-2. A folyóirat e kettős számát a szerkesztők teljes egészében a nyugat-svájci orvosés természettudomány történetének szentelték. Mindjárt az első orvostörténeti tanulmány érdekes áttekintést ad a francia nyelvű Nyugat-Svájc hozzájárulásáról a svájci orvostudományhoz (Que devonsnous, en médecine, à la Suisse romande? — 123 — 128. p.). Érdekes az is, hogy a zürichi egyetem orvostörténeti intézetének vezetője, Huldrych M. Koelbing professzor írja, s a végén ő tesz javaslatot arra, hogy Genfben vagy a francia Svájc valamelyik más egyetemi városában központot kellene létesíteni az orvostörténelem kutatására és oktatására. Tanulmányát az orvostörténészekkel kezdi, majd rátér azokra, akik az orvostudomány terén történelmet csináltak. Tanulságos számunkra, hogy az. első orvostörténelem Dániel Le Clerc (1652 1728) tollából 1696-ban jelent meg Genfben franciául és latinul egyszerre s már 1699ben angol fordításban is. Svájci népi gyógyászat a múltban és jelenben: így lehetne tömören megadni a Valais-i (Wallis) kanton levéltárában dolgozó etnológus Rose-Claire Schüle tanulmányának tárgyát (Les guérissers d'Hérémence. 173—18L p.). A múlt: a múlt század; a jelenkor kiterjed századunk közepéig. Az orvosi ellátottság hiánya miatt bennszülött gyógyítók tevékenykedtek a kanton lakossága körében. Számuk nagy volt a hegyi falvakban. A legnagyobb becsülete az ún. „mège"-eknek (a latin „medicus"-ból eredő elnevezés) volt, akik mindenféle bajt kezeltek a birtokukban levő házi gyógyszerek jegyzéke, sőt népszerű orvosi könyvek alapján. Utánuk következtek a „rhabi/leur"-ök (=rehabilitor), akik végtagficamokat és töréseket kezeltek. Az utolsó csoportot azok alkották, akik valamilyen „adomány'' vagy „titok" birtokában voltak. Ilyen adomány gyakori feltétele volt az, hogy az illető személy vasárnap született, s még aznap meg is keresztelték. (Csak mellékesen jegyzem meg érdekes, bár korábbi keletű párhuzamként a Praykódex ún. Pozsonyi Krónikájában szereplő „De natura infantum" kezdetű néhány soros bejegyzés idevonatkozó meg állapítását, amely szerint „amelyik vasárnap születik nagy lesz és fényességes..." Ez pedig Zalán Menyhért megállapítása